Balra is, jobbra is, no meg a főfalon, három-ember magas, kétszárnyú, kazettás üvegajtó. A malachitsötét padlatra középről zúdul be, s rajta látványosan tükröződik a fekete ruhás, takarító-táncot járó szolgahad, a Nemes Nagy Ágnes Színészképzés hallgatóinak csapata. Díszlettervező Bátonyi György, koreográfus Rovó Tamás.  

A Hamvai Kornél fordításában, Perczel Enikő dramaturgi közreműködésével Hargitai Iván rendezésében színpadra állított darabban nincsenek nagyobb szerkezeti átalakítások. A fogyaszthatóság miatti stiláris változtatások azonban egy lebutított történetet adnak ki végül. A nézői várakozást előkészítő, beteljesítő vagy épp azzal szembe menő rendezői megoldások láncolata helyett megkezdett, majd elejtett ötletek törik szét az előadást. Pedig lenne „anyag” ebben a produkcióban, íróilag is, színészileg is, sőt, még képileg is.  

A kar elsurranása után megjelenik Figaro (Lábodi Ádám). Atlétában. Ismeretlen okból belekezd a hatvanas évek nagy slágerébe, bocsánatos angolsággal énekli Paul Anka You are my destiny című, nyúlós örökzöldjét. Ha komolyan vesszük az érzelmi állapotát, és ez az a Figaro, akit hírből ismerünk, akkor itt most az ő végjátéka következik, mert ez az aláfekvő odaadás másként nehezen képzelhető el az eredeti alakról. No, de ha nem, akkor ki ez itt, aki szerelmével, Susanával, a komornával – kit inkább csak gurgulázó, tenyeres-talpas cselédlánynak játszik Pálya Pompónia – suttyó szolgabeszédnek megfelelő évődést folytat?  Az első megállított pillanat, amikor Figaro értesül a gróf titkos szándékáról, miszerint az úr mégsem mondana le az első éjszaka jogáról, arra tereli a nézőt, hogy itt valami fejlődésregény lesz, s ebből az orrát szívogató, szőke szolgagyerekből később előtör majd a vörhenyes viking, ki felkél a nagyurak ellen. A rivalda szélén mindenesetre kikel a mélyből egy mikrofonállvány, hogy a fontos mondatokat beleleheljék. 

Ha viszont ilyen a címszereplőnk, akkor minden bizonnyal elmarad a rendezőknek mindig is gondot okozó nagymonológ, amelyből – valahol a dramaturgiai aranymetszés táján – föltétlenül kiderül, hogy itt egy börtönviselt vállalkozóról, egy liberális lapcsinálóról, egy minden helyzetből kivergődő charmeur-ről, egy világfiról van szó. Vagy mégsem? Hú, ez érdekes lesz. 

Megjelenik Bartolo doktor (Kuna Károly), kit Marcelina, a bolydult lelkű házvezetőnő (Váradi Eszter Sára) pirulákkal erősít, és stílusbéli tanácstalanságukban még lentebbre rántják a társalgás szintjét. De megtudjuk, amit kell: Marcelina rendelkezik egy papírral, mellyel zsarolja Figarót: vagy pénzt akar egy hajdani adósság törlesztéseképpen, vagy megszerzi férjének a fizetésképtelen borbélyt, bár az Susanát kívánja feleségül venni, akit viszont a gróf szeretne magáévá tenni, lehetőleg még ma, az elhanyagolt grófné bánatára. 

A grófnő lakosztályát jelző négy hatalmas, ovális tükör kerekeken gördítve képez hol budoárt, hol búvóhelyeket a meglapulásokhoz. A rendezés szépen ki is használja a jó minőségű, tükröző felületeket, izgalmas, informatív terek alakulnak ki időről időre. Varga Gabriella, Rosina grófné szerepében elég magányos virágszál a széles színpadon. Nincs kihez kapcsolódnia, mindenki a maga kis intéznivalójával törődik egész este. Cherubin (Karácsony Gergely), a minden bibére rászálló, fejlődésben lévő legyecske, éretlen még a figyelmére. Azt meg, hogy az énekelni kevéssé tudó fiú dalocskáját miért kell mindenkinek meghallgatnia, nincs mivel magyarázni. Ugyancsak kapcsolódások nélküli szólószámnak könyvelhető el az Antoniót, a részeges kertészt játszó Kelemen István minden bejövetele. Basil, a cselszövő zenemester (Keller János) háton hordott púpja pedig inkább csak jellemzési kényszermegoldásnak tűnik. 

Elméletileg sok mindent elgondoltak itt. Gyakorlatilag mégsem feszül ki ennek a „bolond nap”-nak a szövevényes szivárványa, s ez az alapritmus hiányából, a jelenetek olykori kihegyezetlenségéből ered. Vegyük például az apród szökése körüli magyarázkodást, azt a híres „barkochba” etűdöt, amikor Figarónak – az eredeti szövegben megsúgják, az elmúlt évek előadásaiban rendre – elmutogatják, hogy egy levélről, egy kapitányi kinevezésről van szó, amiről hiányzik a pecsét. Elvileg minden érthető, formailag még sincs kidolgozva egyik „rájövés” pillanata se, vagy ha igen, nem látszik, mert hiányzik az a „takk”, az a gesztus, ami a nézői figyelmet épp oda viszi. 

A második rész kezdetén még mindig dolgozik az elvetett probléma: fölnő-e feladatához ez a némely helyzetben klasszikus kabaré-figuraként ügyködő, orrából beszélő gyerekember?  Hisz az eddigi megnyilvánulások alapján lehetetlennek tűnik, hogy ez a Figaro politikai tanulmányokat rittyentsen volt közismert előéletében. Ez nem az az ember. 

S bekövetkezik egy újabb műfajváltás. Mikor kiderül, hogy Figaro Marcelina és Bartolo hajdani, ellopott szerelemgyereke, tehát maga az emlegetett kis Emánuel, az általános ujjongásba belelövell egy Győzike-show-ba illő anyósi odaszólás, mert Marcelina fölabajog: „Szuzánká, várjá má”!” Csak a zebracsíkos takaró hiányzik a percből, de a közönség odagondolja, az utalás célba talált. Ezt a hangot ismerik, ebben otthon vannak. Szóval, ezek ott Sevilla környékén is ugyanolyanok? A hiányzó kellemet a mozgásban és nyelvben megnyilvánuló, rendezőileg jóváhagyott közönségesség próbálja pótolni. S mintha a ruhák egy része is lekonyulna ettől a megalkuvástól, nem is tervezőileg, inkább szabászatilag. Főként a férfiöltözetek hatnak méretproblémásnak és szedett-vedettnek. Érdekes, hogy e főúri játékban a legvonzóbb pillanatokat a szolganép elegáns vonulása és feszessége adja. Zene: Dobri Dániel. 

Visszatér a kezdő sötétség szökőkútcsobogása, s a várakozástól eltérően, mégiscsak bekövetkezik Figaro nagymonológja, tücsökszóra, mikrofonba lehelve. Na, most akkor mi az igaz? Mit takarjunk le? Az eddigieket, vagy azt, amit most hallunk? Mert együtt a kettő nem lehet érvényes. Az éjszakai kavarodás azért csak lezajlik valahogy, a grófot átverik, a párok egymásra lelnek.

Van, amire jó emlékezni. A tárgyalás eszméletvesztéses zavarában remek Kozáry Ferenc ironikus bírói jelenléte, s hibátlanul megvan még egy figura, s ez a krepp-papír finomságú, linkóci Almaviva, Hirtling István megformálásában. S bár nem friss motívum, jó a finálé záró képe, amikor a gróf, a rá záruló sötétben, egy vállára vetett fátyol maradékával, mint Travolta, az ismert gif-ek egyikében, értetlenkedve forog jobbra-balra. A többi – homályba vész. 

 

Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.