Bár antológiafilmként harangozták be, a Zsivány Egyes valójában tökéletes prequel, előzménymozija az eredeti, 1977-es Csillagok háborújának. Majdhogynem csont nélkül megy át a klasszikus sztoriba, és tesz tisztába néhány olyan kérdést, amely már régóta foglalkoztatja a rajongókat: mégis miért épült meg anno úgy a Halálcsillag, hogy azt egy szemfülesebb, a lázadók köréhez tartozó vadászpilótának el lehessen pusztítania? 

Lényegében egy akciódús háborús filmet nézünk a valamivel több, mint két órás játékidő alatt, méghozzá a névtelen hősök, az „ismeretlen katonák” nézőpontjából, akik igencsak szedett-vedett társaságnak mondhatók. Többségük nem is az eszme miatt csatlakozik a zsivány egyes szabad partizáncsapatához, amely a Halálcsillag tervrajzát akarja megszerezni, hanem mert a helyzet úgy hozza, vagy mert személyes motivációk hajtják – sodródnak a háború eseményeivel, és adott helyzetben meghozzák azokat a döntéseket, amelyek után aztán tükörbe tudnak még nézni. A zsiványcsapat nem csillogó szemű luke skywalkerekből, idealista leia organákból és cinikus han solókból áll össze, hanem deklasszált elemekből. Egy börtönviselt női hősből, Jynből (Felicity Jones); egy dezertőr birodalmi katonából, Bodhiból (Riz Ahmed); egy a cél érdekében ölni is képes hírszerzőből, Cassianból (Diego Luna); meg egy vak és egy rasztahajú ázsiaiból. Utóbbi egy bérgyilkos, Jiang Wen alakításában; az előbbi pedig már valamiféle „jedikezdemény”, aki úgy harcol botokkal vakon, mintha egy vuhsziából szalajtották volna, ami egyébként nem véletlen, lévén a harcművész Donnie Yen kelti életre. Persze most is akad egy menő robotunk, K-2SO (Alan Tudyk) is, akit – à la Terminátor – átprogramoztak, magyarán ő meg a robottársadalmat nézve lóg ki a sorból. 

 

A film felvezetése lényegében azzal telik, hogy az alkotók felskiccelik a tényállást bolygóról-bolygóra röpködve, amitől kicsit meg is szédülünk az elején, különösen úgy, hogy ebbe még egy kis múltidézés is belefér. Amint azonban képbe kerülünk, a Zsivány Egyes beindul, és egy látványos, a 12 éves énünkhöz tökéletesen passzoló, sötét színekkel megfestett akciókban bővelkedő háborús sci-fi kerekedik belőle, középpontjában egy „küldetéssel”, amelyet a szereplőink végül is belső kényszertől hajtva vesznek a nyakukba. 

Miután a Zsivány Egyes abszolút főszereplője egy nő (hasonlóan Az ébredő erőhöz, amelyben a prímet a Rey-t alakító Daisy Ridley vitte), aki a különböző fajú és nemű lázadókhoz, és még azon belül is egy outsider csapathoz tartozik, amely a kizárólag fehér férfiakat felvonultató, rendelvű birodalmaikból áll, a politikai párhuzamokat máris mindenki beleláthatja a történetbe. Ebben egyébként maguk az alkotók is „ludasak”, méghozzá a két (forgatókönyv)író, Chris Weitz és Gary Whitta, akik nem fogták vissza magukat a Twitteren Donald Trump győzelme után.  A sort Weitz kezdte, amikor a következőt posztolta: „Mindenkit emlékeztetnék, hogy a Birodalom egy fehér felsőbbrendűséget hirdető (emberi) szervezet)”, amire Whitta kontrázott rá: „Amellyel egy bátor nők által vezetett multikulturális csoport száll szembe”. Igaz a tweeteket még aznap törölték, sőt elnézést is kértek értük, ez azonban nem akadályozta meg a leendő elnök táborát abban, hogy bojkottra szólítson fel a Zsivány Egyes ellen. Persze az nem újdonság, sőt alapvető elvárásnak is mondható, hogy a tömegfilmekbe, ha azok megütik a színvonalat, analógiákat/metaforákat lássunk bele – számos tanulmánykötet szól arról, milyen rejtett vagy éppen nyílt üzenetekkel bírnak a Star Wars-filmek. Izgalmasabb kérdés ennél a CGI használata, ebben az esetben a virtuális klónozás kérdése, amelynek segítségével a Zsivány Egyesben az 1994-ben elhunyt Peter Cushingot „támasztották fel” Tarkin nagymoff szerepében. Ami, lássuk be, inkább hátborzongató, mint örömteli, és túl is mutat ennek a cikknek a keretein: nem tudom, ki hogy van vele, valahogy én nem szeretném, mondjuk a Van aki forrón szereti folytatását látni Marilyn Monroe, Tony Curtis és Jack Lemmon főszereplésével, ha ezt a filmtechnológia fejlettsége manapság már lehetővé is teszi. Persze a Zsivány Egyesben a CGI használatának – élő szereplők esetében – akad tolerálhatóbb módja is, de ennek kifejtése már súlyos spoilerezés lenne.

Egyszóval a Zsivány Egyes egyszer nézős kellemes szórakozás, ami kellőképpen sötétre sikeredett ahhoz, hogy elég mélynek tűnjön, és van annyira izgalmas és látványos, hogy gondolatban csak egyszer-kétszer kalandozzunk el.