1945 előtt a Nemzeti, a Víg vagy a kolozsvári színház a berlini ősbemutatókat követően egy-két éven belül már játszotta Gerhart Hauptmann darabjait. Persze nem mind a negyvenötöt, de egy tucatnyit, köztük a leggyakrabban A bundát és a Naplemente előttet, amelyek később is elő-előfordultak a színházak repertoárján. Az 1911-ben írt Patkányokat nem. Csak hetven évvel később vállalkozott bemutatására a Pécsi Nemzeti Színház Sándor Pál rendezésében. Ez a dráma azóta sem lett kedvelt műsordarabja a színházaknak, mindössze öt színrevitelét tartja számon a statisztika, ebből három főiskolai, illetve egyetemi vizsgaelőadás volt. (De a művel olyan rendezők foglalkoztak, mint Alföldi Róbert, Novák Eszter, Valló Péter vagy Zsótér Sándor.)

A dráma mellőzésének több oka van. Az egyik az író megítélésében keresendő, ugyanis a német naturalizmus és újromantika koronázatlan írófejedelmének, a huszadik századi német irodalomban Thomas Mann-nal egyenrangú óriásnak tekintett és 1912-ben Nobel-díjjal is kitüntetett  Hauptmannt itthon – és általában Kelet-Európában – sokan kollaboránsnak tartották, amiért 1933 után nem emigrált, sőt elfogadta, hogy munkásságát és hírnevét Hitlerék kisajátítsák és ideológiájuk részévé tegyék. A szerző háttérbe szorulásának azonban ennél is nyomósabb oka, hogy stílusa egyre idegenebbnek és elavultabbnak hatott. A Patkányokat azonban nemcsak ezek miatt utasították el Magyarországon. A darab kétarcúságával és a rágcsálóktól hemzsegő berlini bérkaszárnya-beli lét bemutatásával sem 1945 előtt, sem utána nemigen tudtak mit kezdeni a színházak és a rendezők. 

A mű a testi és lelki nyomorúság egész tárházát mutatja be. Két szálon fut a cselekmény. Az egyik szál: John pallér felesége, egy gyermektelen proli asszony megveszi és a magáénak vallja egy megesett lengyel lány csecsemőjét, s amikor kiderül a csalás, öngyilkos lesz. A másik szál Hassenreuter, egy lecsúszott színházigazgató és családja életét követi, bemutatva a direktor ügyeskedését, hogy ismét állami intézmény élére kerülhessen, miközben színházi ismereteket oktat tehetségtelen fiatalembereknek, köztük Erich Spittának, aki szembeszáll teológus apjával, hogy színész lehessen, nem mellékesen örök hűséget esküszik az igazgató lányának.

A „berlini tragikomédia” nemcsak torz társadalmi keresztmetszet, nemcsak egy lepusztult közeg naturalista rajza, hanem színházesztétikai elvek ütköztetésének terepe is. A teológushallgató Spitta szerint ugyanis a drámának a hétköznapi életet, a kisembereket kell ábrázolnia, míg a direktor amellett kardoskodik, hogy a színpad nagy egyéniségek hősi cselekedeteinek színtere volt és marad. A szerző egyértelműen állást foglal e kérdésben, hiszen a Patkányokban csupa kisemberről ír, takarítónőről, cselédről, prostituáltakról, munkanélküliekről, pénztelen színészjelöltekről, házmesterről, rendőrről stb.

Vajon a munkáiban a klasszikusokhoz vonzódó és a társadalmi kérdésekre érzékeny Horváth Csabának miért esett a választása e Hauptmann-darabra? Mi foglakoztathatta ennek a nyílt konfliktust nélkülöző naturalista életképnek a színre állításában? Milyen aktualitást vélt felfedezni a több mint száz éve megrajzolt s akkor érvényes kor- és kórképben? Az előadást látva e kérdésekre nem könnyű egyértelmű válaszokat találni.

A legszembetűnőbb rendezői törekvés a dráma naturalista stílusának és a Horváth Csabára jellemző stilizációs játékmódnak az ötvözése. Természetesen nincs élethűségre törekvő díszlet, az előadás nem a hajdani Berlinben játszódik, hanem valamikor a közelmúltban, amit Benedek Mari leginkább a hetvenes-nyolcvanas éveket idéző jelmezei pontosan érzékeltetnek. 

A teret rongyokkal tömött és hasáb alakúra préselt nejlonzsákok sokasága borítja, ezekből épített falak határolják a különböző szoba-jelzéseket, de ezeket használják a bútorok imitálására is. Hátul egy játszótéri csúszda képezi a darab egyik fontos helyszínét, a sorozatos elbújtatásokra alkalmas padlást, amit hol rendeltetésszerűen játszóeszközként használnak a színészek, hol csak el- vagy átbújnak rajta. Fontos a szerepük azoknak a mozgatható és kivilágítható kereteknek, amelyek egyszerre utalnak konkrét tárgyakra (ablak, ajtó vagy televízió) és működnek metaforikusan vagy brechtiesen elidegenítően és didaktikusan: a színészek által bekapcsolt fény mintha pszichésen átvilágítaná az eléjük állókat vagy az adott epizódban szereplőket, szavaik vagy tetteik hátterét. A színpadot a színészek rendezik át, akik időnként kilépnek szerepükből, vagy közvetlenül megszólítják a nézőket. 

Horváth minimális húzással és dramaturgiai beavatkozással Parti Nagy Lajos visszafogottan aktualizáló, a szereplők nyelvhasználatát jól kifejező fordítását használja. A rendezés ezúttal nem elsősorban fizikai színházi effektekkel ellenpontozza, egészíti ki és nyomatékosítja a szöveget, hanem zenei megszólalásokkal. A kiemelendőnek szánt passzusoknál a prózát énekbeszéd váltja fel, aminek sokgyökerű zenéjét Ökrös Csaba szerezte. Ilyenkor a színészek felváltva szintetizátoron kísérik a többiek énekszólamát, amelynek előadásában nem mindenki egyformán jártas.

A mozgásnak ezúttal más a funkciója, mint a korábbi Fortés produkciókban, mert ebben kevés mozgalmas jelenet van, és a statikus epizódok lényege elsősorban a szövegből bontakozik ki. Ez a színészektől elsősorban tiszta és értelmezett beszédet igényel, különösen azoknál, akik több szerepet is játszanak (Andrássy Máté, Kurta Niké, Kádas József), hiszen nekik meg kell találniuk minden figurájuk egyedi beszédmódját is. Az érthetőség kívánalma a nem épp tökéletesnek mondható akusztikájú Szkénében nem mindig és nem mindenkinél teljesül. 

Az alakokat azonban nemcsak a beszédmódjuk jellemzi, hanem a viselkedésük is, ezen belül a mozgásuk, a gesztusrendszerük. Tehát most nem a bravúros mozgássorok, hanem az egyedi gesztusvilág aprólékos kidolgozottsága az elsődleges. Az, ahogy Földeáki Nóra kimért mozgása és kapkodó mozdulatai jellemzik Johnné félelemmel teli elszántságát éppen úgy, mint bizonytalanságának és agresszivitásának kettősségét. Vagy ahogy Kádas József egy testtartás-váltással, Andrássy Máté pedig kezének más-más játékával érzékelteti, hogy éppen kit játszik. Vagy ahogy Pallag Márton elbújik a kapucnijában, melegítőjének cipzárját lehúzva, kitárja mellét, széles léptekkel oson, réseken keresztül suhan ki és be, pontosan leképzi a lumpensorba kényszerült, akaratlanul is gyilkossá váló, a nővéréhez, Johnnéhoz ragaszkodó Bruno karakterét. Vagy ahogy Krisztik Csaba felfokozott jelenléttel, túlhajtott beszédtempóval és mozgáskényszerrel jellemzi a direktor személyiségét.  

Az előadásba azonban itt-ott kifejezetten táncos-mozgásszínházi elemek is beépülnek, s ezek elsősorban a tragikomédia komédiai vonását erősítik. Például Walburgát, a direktor lányát az erős testalkatú Bajor Lili e. h. játssza, aki a lány minden megszólalását hangsúlyozott balett mozdulatokkal kíséri, s derűt fakaszt a mozdulat és az alkat kontrasztja. Vagy amikor Krisztik Csaba kacifántos tirádája vagy indulatos pörlekedése már a szószínház eszközeivel nem fokozható, a színész egy-egy groteszk mozdulatsorral vagy akrobatikus gesztussal ér el az epizód csúcspontjára. Színészmesterség órája pedig önmagában pompás paródia. 

Külön említendő Soós Attila, aki a kétes hírű, alkoholista és morfinista szomszédasszonyt, Sidonie Knobbét játssza. A szerző magas, sovány, affektálva beszélő, úrias gesztusokat használó, divatosan öltöző alakként jellemzi őt. Soós figurája tökéletesen megfelel az írói leírásnak. Mintha csontozat nélküli marionett bábu vagy rongybaba lenne, úgy mozog a színész, aki hol elnyújtva, hol felpörgetve ejti a szavakat, és halk beszédének különös zenei hatása van. Jelenetében együtt van minden, ami a Forte Társulat előadásait általában jellemzi, ugyanakkor pontosan illeszkedik e mostani visszafogottabb stílusába is.

A Szkéné-beli Patkányok végül is a zsákutca-lét kilátástalanságának leképzése. Egyetlen szereplő előtt sem nyílik bíztató életlehetőség. Még a direktor előtt sem, aki pedig tudja, hogyan kell dörgölőzni a hatalomhoz, s mindig jó kapcsolatokat ápol a hivatalosságokkal, legyenek azok mégoly pitik, mint adott esetben egy rendőr vagy a házmester. Azt vallja, amit a korszellem előír: négy kiló és egy deka friss, német-nemzeti emberhúsként aposztrofálja az újszülöttet, élteti a nagy német birodalmat, és lepatkányozza azokat, akik világmegváltó eszméikkel, másfajta gondolkodásukkal, új szellemű művészetfelfogásukkal nem a hivatalos doktrínákat vallják. Ez a szellemiség mit sem változott egy évszázad alatt. 

Mégsem a darab példázatossága hat ma a legerősebben a Forte Társulat előadásában – bár például Spitta és Hassenreuter vitájában nem lehet nem gondolni a függetlenek és a kőszínháziak közötti ellentétre, e két világ mesterséges szembeállítására –, hanem mindenekelőtt az a kutató-kereső attitűd, ami az együttesnek és rendezőjének minden munkáját, így ezt is jellemzi.

 

Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.