Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A TELJESSÉG FELÉ

Fenyő László és a Philharmonia Quartett Berlin / Zeneakadémia
2016. dec. 8.
Fenyő László november 29-én a Berlini Filharmonikusok tagjaiból alakult Philharmonia Vonósnégyessel együtt lépett a Zeneakadémia pódiumára a „Négyszer négyes” elnevezésű kamarazenei hangversenysorozat keretében. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Nem tudhatom, hogy a kvartett hívta-e meg a Németországban élő magyar csellistát Schubert C-dúr vonósötösének előadásához, vagy Fenyő László szorgalmazta-e a német együttes meghívását – a hangverseny mindenesetre nyilvánvalóvá tette, hogy minden tekintetben méltó partnerei egymásnak, nemcsak a művészi színvonal tekintetében, hanem a beszélt előadóművészi nyelv azonossága, egymás tökéletes megértése és az alkalmazkodás teljessége révén is. Ha belegondolunk, akkor ez ebben az esetben korántsem magától értetődő dolog, hiszen Fenyő a szólókarrier, a vonósnégyes-tagok a zenekari játék területéről érkeznek a kamarazene világába, hogy egyéniségük a pódiumon maradéktalanul egymásba olvadjon – persze rögtön hozzá kell tennünk, hogy ez a „megérkezés” egyikük részéről sem jelentett futó kirándulást.

Daniel Stabrawa
Daniel Stabrawa

A Schubert-kvintettet persze megelőzte két jelentékeny kompozíció, amelyekkel a Philharmonia Vonósnégyes (Daniel Stabrawa, Krzysztof Polonek, Neithard Resa, Dietmar Schwalke összeállításban) egyedül lépett pódiumra. Nyitószámként Haydn Apponyi-kvartettekként ismert, de alapvetően a londoni közönség számára komponált op. 74-es sorozatának talán legismertebb, g-moll darabját adták elő. Hogy a műsorváltozás – eredetileg Beethoven utolsó, op. 135-ös F-dúr vonósnégyese, bizonyos értelemben a C-dúr kvintett analogonja volt meghirdetve – összefügg-e azzal, hogy a második hegedűs szerepkörében Polonekkel (akinek nevét a műsorfüzet, meglehetősen udvariatlanul, hibásan közölte), új arc jelent meg az együttes tagjai között, szintén nem tudható. Annyi bizonyos, hogy a műsor így egy további évszázadra terjedt ki, s még szélesebb skálát fogott át – hangulatilag is.

Ami az első pillanatban feltűnt és rokonszenvesen hatott a berliniek játékában, az az idő, a cezúrák, az agogikai gesztusok rendkívül szuverén kezelése – tulajdonképpen mindenfajta zenei kifejezés alapja. Ezzel összefüggő és ugyancsak nyilvánvaló erényük az előadók, az előadás egészen kivételes szinkronitása, mégpedig éppenséggel nem valamifajta poroszos precizitás benyomását keltve, hanem a zenei folyamatok, a mozgás mélyebb összehangoltságának mintegy a melléktermékeképpen. Mindezek eredményezték már a Haydn-kvartett első tételének sűrű, sokatmondó csendjeit is. Vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy nagyszerű tartása volt ennek az előadásank, amely többek között a cselló izmos és mégsem kemény „lengő basszusaiban” is megnyilvánult. Nagyon „kifizetődött” Haydn megszólaltatása során a társaság képessége a gesztikus, beszédszerű kifejezésre – jóllehet megközelítésük egyébként nem nevezhető historikus fogantatásúnak; szépen összeérlelt hangzásuk, amely minden karakterbeli és artikulációs gazdagságuk mellett pasztellszínű benyomást keltett, távol állt a Haydn-korabeli, barokk emlékeket őrző, „inasabb” jellegtől.

Fenyő László
Fenyő László

Ezután jó két évszázados ugrással Wolfgang Rihm nagyszabású gyászdarabját, a Gravét játszotta el az együttes. A mélyen átélt, expresszív és érzékeny darabot kiérlelt és szuggesztív előadásban hallhattuk: a halálról a gesztusok életteli sokfélesége révén vallottak, a szerzővel együtt, az előadók.

Nyilván Fenyő László egyéniségének súlya is szerepet játszott abban, hogy az együttes addig is élményszerű játéka a Schubert-műben valamiféle újabb magaslatra jutott el. A vendégcsellista az első csellószólamot játszotta, amely belső szólamnak éppenséggel nem nevezhető, de a műben a fundamentum szerepe mégis inkább a második csellónak jut. Fenyő jelenléte azonban ebben a pozícióban is meghatározónak bizonyult – ő természetesen nem a kvartett valamifajta hiányosságát pótolta, ám jelenléte mégis jelentékenyen hozzájárult az interpretáció karakteréhez. Igaz ez hangilag is – puha-olvadékony, mégis mérhetetlen erőtartalékokkal rendelkező csellóhangjának adományán túl természetén csellóhangjának túl Fenyő László a többieknek a Haydn-műben oly nyilvánvalóan megmutatkozó közös „időszámításába” is tökéletesen illeszkedett bele. De legjelentékenyebb hozadéka valószínűleg egyéniségénak jól ismert, kozmikus nyugalma volt, amely hozzájárult a nyitótétel klasszikusan felülemelkedett, úgyszólván derűs hangjához, az interpretáció egyik legeredetibb tulajdonságához. Az előadás emellett számtalan részletszépséggel is elkápráztatta a hallgatóságot, a gyakori cselló-unisonók megingathatatlan tisztaságától és szinkronitásától a szívdobbanásos pillanatok megkapó szépségéig. Az Adagio főrészében a zene óriás-íveinek megszaktatlan folytonossága kápráztatott el minket; a megrendülés utolérhetetlen – vagy csak Beethoven által elért – csúcspontjaira ragadó középrészt lezáró megnyugvás pedig többek között Fenyő csodálatos puhaságú pizzicatói révén bizonyult felejthetetlennek. A Scherzo főrészében megnyilvánuló tökéletes, olcsó megoldásokat nem ismerő zenei ízlés, az Andante sostenuto középrész emelkedettsége, a zárótétel fájdalmas-nosztalgikus és mégis mosollyal teli hangja pedig a schuberti kozmosz teljességét idézte fel előttünk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek