Mintha egy negatív utópiát kezdenénk olvasni, a Más bolygó első fejezetében egy rideg menedzservilágban találjuk magunkat, ahol a hatalom népszaporulatért felelős embere nemcsak eltávolítja pozíciójából kereskedelmi tévécsatorna sikeres igazgatóját, de népirtással is megvádolja, mondván, az ő dekadens életstílust népszerűsítő műsorai miatt fogyatkozik a nemzet. Ez a kiindulópont azonban még véletlenül sem valahol a távoli jövőben keresendő, a történet jelenideje ugyanis 2013. Ha belegondolunk, a tévécsatorna állami bekebelezése amúgy sem disztrópia, ahogy azt sem nehéz elképzelni, hogy nemsokára laboratóriumban gyártott húst eszünk majd. A sötét jelen mellett viszont látjuk a közelmúltat is, az én-elbeszélő két idősík között ugrál.

Fabricius Gábor ígéretes első regényének legsikerültebb részei a dupla roadmovie állomásai: a Más bolygó hősének kamasz és a negyven körüli énje is utazik, mindkettő Nyugat felé, csak éppen előbbi legjobb barátjával és szerelmével, hátán csővázas hátizsákkal stoppol, utóbbi meg egyedül és öltönyösen, céges autóval indul. A fiatal Wundert hajtja a vágy, hogy láthassa „a napot, ahogy a tengerbe zuhan”. A vasfüggöny mögül kiszabaduló fiú viszont rengeteg szorongást hoz magával otthonról, hogy aztán a határt átlépve a magyarok kollektív kisebbrendűségi komplexusával is küzdenie kelljen. Az utazás egyszerre valóságos és metafizikai, a lírai eszközöket is bevető, végig lüktető szövegből nem hiányoznak a késő kádárkori és a ’90-es évekbeli popkulturális utalások sem.

Wunder gyerekkora szép lassan tárul elénk, a tengerentúlra vágyó anya és a kapitalizmustól rettegő apa életfelfogása közötti különbség pedig legalább olyan éles, mint a csokoládéval roskadásig megrakott polcokat, hamburgert és kólát kínáló Nyugat, illetve a panellakások falait díszítő pálmafás poszterekkel, pingpongasztalokkal, paprikás krumplival és lecsóval leírható, kolbász- és pörköltszagú Kelet kontrasztja. Vagy a Dallasé és a Szomszédoké. Wunder olyan környezetben szocializálódik, ahol az apák nem példaképek, ahol mindenki gyanakszik a másikra, pózokat vesz fel és váltogatja világnézetét. Nemzedéke a whiskyt kortyoló texasi olajmágnásoknak, a reklámoknak és a pornónak köszönhetően viszont fiatalon szippanthatott bele a szabadság levegőjébe.

Könnyű lenne a Más bolygót elintézni annyival, hogy akár a szocializmus, akár a sikert, pénzt, csillogást ígérő kapitalizmus kritikája lenne. Ennél összetettebb: egy nagy reményekkel induló generáció nézőpontjából mutatja be a rendszerváltás eufóriáját és az azt követő csalódásokat, illetve ugyanannak a már csalódott, húsz évvel idősebb generációnak a szemszögéből ugyanezt a várakozást és kiábrándulást. Ez a generáció már nem élt át kollektív traumákat, de a szorongás a sok évtizedes elfojtásnak köszönhetően öröklődik. A kelet-európai ember egy rendszerváltással csak az elveit és álarcait cseréli le, valódi identitása már nincs, gyerekei pedig – akármennyire is küzdenek ellene – ugyanolyanná válnak felnőve, mint szüleik. Ugyanolyan semmilyenné.

Ezt a semmilyenséget és formálhatóságot ragadja meg Fabricius két különböző életkorban és élethelyzetben látható, átlagos, de ellenszenvet és részvétet, vagy akár szertetetet is kiváltani képes főszereplőjén keresztül, miközben útitársai, a vagány és önimádó Dzseki, illetve és holokauszt-túlélő családjának fájdalmát hordozó Nyúl karakterét is remekül kidolgozza. A szerelmi háromszög tagjai 1993-ban, tehát húsz évvel a történet jelenideje előtt indulnak el a hegyeshalmi határátkelő felé, hogy aztán Ausztriában és Németországban először az árubőség sokkolja őket: „Nem értjük, hogyan maradhattunk életben tizenkilenc éven át parizeren és vajas kiflin.” A filmbe illő és filmszerűen megírt (Fabricius egyéb tevékenységei mellett filmrendező is) utazás állomásai közül az egyik legemlékezetesebb az amszterdami házibuli.

A jelenetben ugyanis nemcsak szakadt magyar és kőgazdag holland fiatalok találkoznak, de a hátizsákból előkerülő kecskeméti sertésmáj-konzerv és a több évszázados gazdagságot árasztó ház konyhájának fehérmárvány pultja is, és itt csúcsosodik ki leginkább a kilométerekben nem mérhető szociokulturális távolság. Teljesül mindenesetre Wundernek az a vágya, hogy olyanok közé kerüljön, akiknek nincs múltjuk, akiknek senkijük sem halt meg semmiféle háborúban, akiknek senkijét sem börtönözték be vagy telepítették ki, és megtapasztalja, hogy Amszterdamban az utcán is be lehet tépni, Párizsban pedig a temetőben is lehet aludni („Kelet-Európában nőttem fel, és elegem van a temetőből. Én temetőben nőttem fel”).

Svájcban aztán a rengeteg csalódáson áteső, illúziótól megszabaduló fiú személyes paradigmaváltásának katarzisát is átélhetjük, ez pedig a rendszerváltás kudarcát érzékletesen leíró szövegnek egy újabb, személyesebb rétege. Hogy aztán mi történik Wunderrel 1993 és 2003 között, arról a regény szándékosan hallgat, de egy kis fantáziával könnyen kitölthető ez a húsz év. A két Wunder mintha nem ugyanaz a személy lenne, pedig csak választott egy lehetséges utat a sok közül, és ez az út tökéletesen átformálta, még ha az előző nemzedékek minden traumáját és szorongását magával is cipelte – ha úgy tetszik, a csehszlovák hátizsákban, a hátizsákot húzó kecskeméti májkrémes konzervben.