Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MEGINT NAGYOT

Az ügyfél
2016. dec. 3.
Aki szerette a Nader és Simint vagy az Elly történetét, az iráni rendező új munkájában sem fog csalódni. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
A bosszú Iránban is megeszi a lelket, szűrhetjük le Asghar Farhadi új filmjét látva, de szerencsére ennél jóval többről van szó. Családról, Iránról, és szégyenről, ahogy azt már a rendezőtől megszokhattuk.

 
Repedezik Emadék házának talapzata; a szomszédban építkeznek, és az ő házukat is aláássák. Segítségükre kollégájuk siet, akivel Az ügynök halálát viszik színpadra egy amatőr színtársulatban. (Nehéz vállalkozás: az engedélyeztetésért a propagandabizottságnál kell kuncsorogni.) Babak lakást ajánl a házaspárnak, költözzenek be a tetőtéri kis zugba, igaz, az előző lakó még nem pakolt ki, és néha telefonon fenyeget, hogy hozzá ne érjenek a dolgaihoz, de jobbat nem találnak, elfogadják hát az ajánlatot.
 
Innentől elég egy óvatlan pillanat, hogy felforduljon Emad és Rana élete. Felcsöngetnek a lakásba, Rana kinyitja az ajtót, azt hiszi, férje jön. Emad a kórházban látja legközelebb, a nő mereven bámul a semmibe, az orvos a fejsebét varrja épp össze. Tabutémát feszeget a rendező, a nemi erőszakét, amelyet még a nyugati kultúrkörben is tévhitek és gyanúsítgatások öveznek, nemhogy az irániban, ahol az is bűnnek számít, ha a feleség a férj nélkül tartózkodik más férfi jelenlétében.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Farhadi azt mutatja, hogyan rágja szét belülről ez a tradicionális erkölcs az áldozatokat. A nőt, aki nem akar elmenni a rendőrségre, nehogy meggyanúsítsák, szándékosan nyitott ajtót egy vadidegennek, és a férfit, aki nem tudta megvédeni feleségét. A környezetük, bár pusmog a hátuk mögött, melléjük áll: a szomszédok az elkövetőt hibáztatják, és megértik, miért nem megy az asszony a rendőrségre; épp csak egy kis megvetés villan a szemükben. A társulat, a barátok: senki sem olvassa fejükre a szégyent. Farhadi nem társadalom-, hanem erkölcskritikát fogalmaz, a tettes után nyomozni kezdő férfit nem a külső, hanem a belső nyomás viszi el a lelki-erkölcsi bosszú határáig.
 
Kísérlet ez az iráni rendező részéről, hogy frissítsen jól ismert érdeklődési körén, és felvállalja az amerikai hagyományt, amely megkülönbözteti művészetét az iráni újhullám mestereitől, Kiarosztamitól, Makhmalbaftól, Panahitól. Farhadi az Elly története óta azt figyeli, hogyan hullanak szét közösségek, családok, miután belegabalyodnak a hazugságok hálójába. Filmjeit melodrámainak tűnő kataklizmák indítják be, de csak azért, hogy utána az emberek a hétköznapi élet ritmusában küzdjenek az erkölcsi határhelyzetekkel: egy válással, egy barát halálával, egy terhes nő bántalmazásával.
 
A Nader és Siminnel Oscart, Arany Medvét és Golden Globe-ot nyerő Farhadi nemcsak a realizmusnak, de a lelki suspense-nek is mestere; filmjeit azért díjazzák Cannes-tól Amerikáig szerte a nyugati világban, mert a hitchcocki thrillerek feszültségét csepegteti a morális válságdrámákba. Az ügyfélben ennél is továbbmegy, és arra tesz kísérletet, hogy egy ízig-vérig amerikai zsánert, a rape-revenge filmet honosítsa meg Iránban; mintha a Fogságbant forgatná újra teheráni díszletek között.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Felemás eredménnyel. A nemi erőszakra válaszoló bosszút az iráni rendező erkölcsi revansként értelmezi, és ezzel nagyon is égető kérdéseket tud feltenni a terrorizmus korában arról, hogy milyen mértékű erőszakot ítél jogosnak a sértett ember. Az ügyfél, ha úgy tetszik, lelki bosszúfilm, amelyben a tettel való szembesítés, a társak előtti beismerés jelenti a megaláztatást. Farhadi filmjének erénye, hogy bár a konzervatív iráni erkölcsöt kritizálja, amely nemcsak a nemi erőszakot, de a szexualitást és a testi érintkezést is tabusítja, ugyanúgy érvényes Nyugaton is: a szégyen és a bűntudat bárkit hasonló tettre sarkallhatna.
 
Csak az hiányzik Az ügyfélből, hogy az iráni társadalomról átfogó képet rajzoló Nader és Siminhez hasonlóan felmutassa minden résztvevő igazságát. Farhadi kamerája az elkövetővel és az áldozattal szemben is mindig empatikus, mert a bűnösben is meglátja a benne rejlő tragédiát, de most mintha megfeledkezne a valódi áldozatról, a nőről. Az ügyfélben a férj kisajátítja a nőnek még a bűntudatát, a szégyenét is, és az eset a férfi szenvedéséről kezd szólni, aki nem tudja feldolgozni a történteket – de maga a film is beleesik abba a hibába, mint Emad, mikor Ranát kiírja a történet margójára, és nem térképezi fel ugyanolyan alapossággal az ő érzéseit, gondolatait is.
 
Ezért a mulasztásért kárpótol a harmadik felvonás, melyben Farhadi annak mutatja magát, akinek korábbi filmjeivel megismertük: korunk egyik legfontosabb rendezőjének, aki dermesztő erejű képekben meséli el, hogyan hidegül el egymástól egy házaspár, miközben a férfit felemészti az indokoltnak érzett, ideologizált erőszak. Shahab Hosseini Cannes-ban a legjobb férfi színésznek járó díjat nyerte el, jogosan, bár Taraneh Alidoosti sem érdemelt volna kevesebbet. Farhadi a megbocsájtás, a kímélet és a bosszú kérdéseit az ő kétségbeejtő pillantásukba kódolja a zárlatban, ahol nyilvánvalóvá válnak a párhuzamok Arthur Miller színdarabjával. Hogy a hazugság a túlélés záloga, a bukottak kegyelmet érdemelnének, és az apák generációjában ahogy bízni, úgy csalódni is lehet. És ott van a korszakváltással érkező értékválság is: ott az amerikai álomé, itt az iráni erkölcsé. Agyalni lehet, és kell is, miközben székbe présel a feszültség. Ha nem is remekművet, de megint nagyot alkotott Farhadi.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek