Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÖZEL S TÁVOL

k2 Színház: Cájtstükk avagy a bizonytalanok / Átrium Film-Színház
2016. dec. 1.
Ilyet még úgysem csináltunk, de sebaj, mert még ők sem. Jogunkban áll bizonytalannak lenni, de azért van néhány dolog, amiben egészen biztosak vagyunk. CSÁKI JUDIT ÉS JÁSZAY TAMÁS NÉGYKEZESE.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

CsJ: Hát igazán nem tudom, hogy megy egy ilyen és mi lesz ebből: Csáky Tamásnak hívják a darabbeli kritikust, vagyis én írom a vezetéknév-kritikát, nem y, hanem pontos i, tenném gyorsan hozzá, aztán eszembe jut, hogy hátha a vezetéknév utolsó betűje már a tiéd, és akkor y, nem pedig pontos i, és tiéd a keresztnév, illetve a keresztnév-kritika is. Már ha kritika lesz ez itt, alább. Amit kétlek.

Amikor hónapokkal ezelőtt meghallottam, hogy a k2 új bemutatójának a címe Cájtstükk, beugrott, hogy nem én nyomtam-e a fejükbe ezt a szót, Zeitstück, mert régi kedves szavam ez nekem, leginkább Spiró darabjai kapcsán. Aztán ezt el is felejtettem. Ahogy annyi mindent elfelejtettem már abból az időből. Abból.

És akkor ott ültünk a bemutatón egymás mellett az Átriumban, az ötödik sorban – ennek is jelentősége lett aztán később –, és a szemem sarkából láttam, hogy épp úgy mereven nézel előre, pókerarc és szem se rebben, mint én, és vigyázunk erősen, nehogy egymásra nézzünk.

Ehhez a Cájtstükkhöz ugyanis közünk van, ahogy a csapathoz is, amelyik írta, rendezte, tervezte, játssza, és noha eltelt már elég idő ahhoz, hogy őket és a többit, akiket tanítottunk, színészként és nem tanítványként tudjuk nézni, ha színpadon állnak, ezek a kölykök (akkor hívtam így őket, a kölykök) most elfújták ezt az időt, vagy eltüntették az időgépükkel, nem is tudom.

Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Boros Anna
Borsányi Dániel, Horváth Szabolcs, Boros Anna

Szoktunk mi „szakbarbár kritikát” írni? Merthogy ez a Csáky Tamás, ez szerintük szakbarbár kritikát írt. Megannyi sablon és közhely, de hát elég ügyesen összerakva. Szél a vitorlából kifogva, ilyen szövegekkel: „epikus improvizációból születő színházi ars poeticás színdarab”, ami „kicsit korai nekik”, hallom a saját hangomon: tényleg, talán kicsit korai; és aztán a többi, a „civilség színlelése”, ami neked bejön, például a Dongó című előadásukban, amitől engem a hideg is kirázott, annyira nem bírtam. Szóval igen, ez a Csáky Tamás ír olyasmiket, amiket én is írnék, reményeim szerint kevesebb közhellyel és jobb stílusban.

Ez az időgép például jó ötlet, de könnyű belegabalyodni – és bele is gabalyodnak: azt játsszák el, hogy nem játsszák el azt a darabot, amit két hete eljátszottak, és sok néző életét felkavarták vele, és most ezekből a felkavarásokból olvasnak föl nekünk előadás helyett. Mondjuk.

JT: Ha időgép, hát időgép (helló, Iván, a rettenet a Radnótiban), de hát valójában mind erre várunk, nem igaz? Mármint, hogy a színház megváltoztassa az életünket. A villámcsapásszerű élmény rendre elmarad, azért is, mert mi, kritikusok, túl sokat járunk színházba, és tehetünk úgy, de képtelenek vagyunk előítéletek nélkül ott ülni héttől tízig estéről estére. Erről a színházgyár is tehet: olvasópróba, főpróbahét, premier, olvasópróba, főpróbahét, premier. (Például ez bajom volt a k2-vel, még egy-két éve is: azt éreztem, hogy nem adnak sanszot az épülő repertoár darabjainak, hogy nőjenek, izmosodjanak, hiszen premier után két nappal már az új helyszínre készült új darab olvasópróbájáról készült fotókat posztolták. Ebben tisztára olyanok, mint a profik, hogy mondjak valami csákytamásosat is végre.)

Piti Emőke
Piti Emőke

Tehát ott vannak az elvárások akkor is, ha tagadjuk, és a k2 itt már megint kifog rajtam. Nem először bizonytalanodom el afelől, mi is az új bemutatójuk helyi értéke. Benne lehet az, amiről írtál, hogy ti. mindegyiküket ismerjük abból az időből, Kaposvárról, olyan előadás-kezdeményeiket is láttuk, szétcincáltuk és véleményeztük, amiről a pesti közönség még csak nem is hallott. A közös múlt teher és örökség, a Cájtstükk legjobb pillanataiban ezt is éreztem az ötödik sor homályában. A bizonytalanságom másik oka, és én igyekszem hozzád képest távolabbról rájuk tekinteni, szóval szerintem nyomósabb oka, hogy tényleg nincs két egyforma előadásuk.

Ez szándék, akarás dolga, aminek sok színház híján van, éppen ezért szeretem magam meglepni hagyni a k2 által. Persze nem találták fel a spanyolviaszt, valójában folyton csak egy dologról beszélnek, a színházról és a csinálásáról. Nézik kívülről és felülről, belülről és alulról, és bevallom, ezt a szó eredeti értelmében vett együgyűséget én eléggé bírom. Bírom, hogy mernek kérdezni, bírom, hogy dühösek (néha azokra is, akikre nem kellene, de ez szerintem megint nem baj, szerinted meg inkább az). És nagyon bírom, hogy ilyen magabiztosan bizonytalanok, mert ezzel figyelmeztetnek és emlékeztetnek.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Azt mondják, hogy ez csak színház. Úgy értve, hogy csak a színház van számukra, a külvilágot (amikor a Cájtstükk elején azt mondják, hogy béka, vagy hogy Orbán Viktor) is kizárólag a színházon keresztül látják és értik. Ez olykor baj: tudom rólad, hogy a belsős, atelier-poénokat épp olyan rosszul viseled, mint én, mert mindketten azt gondoljuk, hogy a színház mégiscsak a nézőért van.

Ez is egy trükk, mert ez a színház amúgy nagyon is érte, neki, vele és róla van, csak olyan nehéz elfogadni a színpadról felénk kinyújtott kezet. Tanulságos az, és már megint a Színházról szól, ahogyan a(z elmaradva megtartott – tessék, belegabalyodok én is a hülye időgép miatt) bemutató második percében egy néző dühösen kérdezi, hogy a neten vásárolt jegyet is visszaváltja-e az Átrium. Meg az, hogy a közönség a végén tapssal (legalább nem vastapssal, ha jól emlékszem) akarja visszahívni a színészeket. Én meg már állnék fel és mennék, semmi taps, világos, hogy nem jönnek ki meghajolni, hogy is jöhetnének. Kifelé azért odaszól egy kedves ismerős, hogy traumaként ért-e, hogy belekerültem az új k2-darabba. Hát nem, állati büszke vagyok a kölykökre. Tessék, kimondtam én is. Most örülsz?

Domokos Zsolt
Domokos Zsolt

CsJ: Persze, hogy örülök, hiszen ez, mármint a személyes érzelem, megérintettség legalább elárulja, hogy mégsem leszünk robotok, noha az olykor harmincnál is több színházban eltöltött este havonta ezt valószínűsíti. Meg annak is örülök, hogy nem értünk egyet, vagy legalábbis nem egészen; én ugyanis úgy gondolom, hogy noha a k2 számára valóban a színház és a színházcsinálás az alfa és az ómega, a kettő között azért ott van a világ: arról csinálják a színházat. (Hogy világosabbá tegyem a kissé dodonait: a Vecsei-Vidnyánszky duóról gondolom egyelőre azt, hogy csak a színház és a színházcsinálás érdekli őket, önmagukban, an sich, hogy én is Csáky Tamást idézzem ide. Egyelőre nem látom, hogy mit gondolnak a világról, hogy mi a céljuk a színházzal a színházon kívül. Most persze Benkó Bence némileg idegesen vágna közbe, ha tehetné, hogy ők sem politizálnak, hogy a politika őket sem érdekli – ez a reakció részben a mi hibánk: azt gondolják, hogy a politika egy mocskos valami. De én most a világról beszélek.)

Ebben a Cájtstükkben – ami műfaját tekintve virtigli Zeitstück – is gondolnak valamit; a menekültekről, a melegekről, a kiállásról, a világban való élésről. Ami a megírást illeti, a sok szál közül olyik jobb, olyik meg gyöngébb – ez következhet abból, amit te is írsz, hogy nem adnak maguknak elég időt. Sem a bemutató után, sem előtte.

Meg azon is elgondolkodtam, hogy vajon miért nem találnak maguknak megfelelő alapanyagot a világirodalomban. Miért nem állnak neki egy Shakespeare-nek. Biztos nem azért, mert jobb dolgok jutnak eszükbe, mint amit a drámairodalom kínál – hanem talán azért, mert azt nem érzik eléggé a sajátjuknak (akkor meg mi a fenét próbáltunk a fejükbe nyomni annyi órán át?). Aztán gondoltam azt is, hogy a saját anyag engedékenyebb, mind a megírást, mind a szerepjátszást tekintve. Nincs elvárás, jó a civilnek játszott jelenlét (amit amúgy annyi helyen látunk mostanában, hogy ide nekem egy rendes Moliére-t, please). Mit gondolsz erről?

Piti Emőke, Bíró Kriszta és Borsányi Dániel
Piti Emőke, Bíró Kriszta és Borsányi Dániel

JT: Szerintem ez is az időről szól valahogyan, vagyis hogy a tegnapból praktikusan azt hasznosítják, amire szükségük van, de őket a ma, meg főleg a holnap érdekli. Meg nagyon alapvető egzisztenciális kérdések, és ezzel összefüggésben a különböző idősíkok közé bezártság. Minden előadásukat feszíti az öndefiníciós kényszer, hol vagyunk, kik vagyunk, mi végre vagyunk ezen a földön? Innen pedig csak egy ugrás a belsővé, színházivá tett külvilág, amire általában fölényes iróniával néznek. Benne van ebben a „mi mindent jobban tudunk” nem nagyon vonzó vehemenciája, de ami rokonszenvessé teszi a dolgot, hogy a nagy elszánás végén képesek kinevetni magukat.

Néha elég sokáig tart, míg eljutunk ide, a Cájtstükkben is voltak nekem nehéz percek. Ez részben a szövegkönyv szerkezetéből következik, mert az ilyen puzzle-darabokban olyik szál szükségszerűen erősebb, olyik meg kevésbé. Ami közös mindegyik, felszalámizott jelenetsorban, az az elvárásokkal való elbánás, a bizonyosságok megkérdőjelezése, a megszokott és különösebb kérdezősködés nélkül elfogadott rend felforgatása és karikírozása, vagyis annak a sulykolása, hogy semmi sem úgy van (jól), ahogyan gondoljuk.

A tudós nő úgy véli, hogy ő született helyretolni a kizökkent időt a remélhetőleg metrón is szállítható időgépével. Az egymással nem csupán helyet, de életet cserélő ikerpár tagjai itt is, ott is méltatlannak érzik a velük való bánásmódot, és a csere miatt képesek először őszintén beszélni egymással. A menekültet lakásába és életébe fogadó nő kétségbeesetten kapaszkodik a semmilyen nyelven nem nagyon beszélő idegen fiúba csak azért, mert végre valaki nem azt akarja tőle, amit általában. A véletlenül (nincsenek véletlenek, csak szólok) a meleg felvonulásra oda keveredő fiú egy apát veszít, és valaki mást nyer önmaga számára is váratlan akciója révén. A hátrafelé nyilazás ízére ráérző újságíróval gondolkodás nélkül szakítanak kollégái és ismerősei: bajban ismerszik meg az elvbarát. És igen, Csáky Tamás hivatásos kritikus is rádöbben arra, milyen értelmetlen és fölösleges mindaz, amit eddig tett az életében és életével.

A történetek mind a bizonytalanságról szólnak, de ha akarom, valójában felnövés-történetek, melyek a hirtelen kinyíló szemről és megvilágosodó tudatról beszélnek, meg arról, hogy van értelme ennek az egésznek. Csak meg kell találnunk valahogy.

Viktor Balázs (az előtérben Bíró Kriszta). Fotó Toldy Miklós.
Viktor Balázs (az előtérben Bíró Kriszta). Fotó Toldy Miklós.

CSJ: Igen, ezt nagyon pontosnak érzem: a k2 felnövés-történetét látjuk eddig is, ebben is. A kanyarokkal és az önreflexióhoz való izgalmas viszonnyal: ez utóbbi ugyanis hol van, hol meg nincsen. Ez az, amit te a magabiztosság és a bizonytalanság kettősével írsz le. Jó látni, hogy színészként is egyre érettebben kezelik ezt: megvannak a figurák, vagyis a szerepek, és egyszersmind látjuk a színészt, akinek a fejlődéstörténetét ugyancsak jól ismerjük. E tekintetben számomra a legerősebb előadásuk az Át az ingoványon, a Röpülj, lelkem és az Apátlanok volt, a közönség által imádott Züfecet viszont azért bírtam, mert az ismerős kölykök releváns életproblémáit láttam meg benne.

A Cájtstükk súlypontja valóban a bizonytalanság; nagyon fontos súlypont, és bár generációsnak tűnik, nem csak az. (Hiszen meglehetős bizonytalan a Bíró Kriszta által játszott tudós is, aztán ez a Csáky Tamás is – hogy ne mindjárt magunkról beszéljek.) Ennek a bizonytalanságnak a megmutatásában viszont egyre biztosabbak, ráadásul bátrak, de még követelődzők is: lesz szíves a közönség velük tartani ezen az úton. Hát tényleg lesz szíves – mondhatnánk Csáky Tamásból: meg fogja érni, ennyit lehet tudni már most.

Nem állom meg, hogy leírjam: az Átriumban ez az előadás nincs a helyén. A hely szelleme és a k2 szelleme közt ellentmondás feszül; az a közönség, amelyik az övék vagy az övék lesz, itt nem fogja megtalálni őket. Ha életben akarják tartani – márpedig jó lenne –, akkor meg kellene találni a helyét.

Felnőtt emberek, egyre karakteresebb színészek, a színjátékban egyre magabiztosabbak. Ezt jó látni, akkor is, ha észrevesszük a gyöngébb pillanatokat, a bizonytalan váltásokat és a „dolgozást” az alakítás mögött. Jó, hogy dolgoznak magukon; az önépítés színházat épít. Drukkolok az együttmaradásnak, puszta önérdekből is, hiszen mindig kíváncsi vagyok rájuk, mindig közöm van ahhoz, amiről gondolkodnak és beszélnek, ugyanabban a világban élek, mint ők.

Ami ezt a legutóbbit illeti: nem alapélménye ez a kritikusnak, sem Csáky Tamásnak, sem nekünk, igaz?

(Az előadás adatlapja a port.hu-n található.) 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek