Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TARANTINO BEÁJULNA

A szobalány
2016. nov. 28.
„Tarantinósabb, mint az én filmjeim” - hangzik Tarantino untig ismert dicsérete az Oldboy-ról, ez viszont sokkal inkább igaz Park Chan-wook legújabb mozijára. A koreai direktor elkezdte reklámként használni QT hízelgését. CSIGER ÁDÁM KRITIKÁJA.
Valljuk be, az Oldboy valójában nem volt annyira tarantinós, az amerikai fenegyerek egyszerűen szerette volna öntömjénezéssel egybekötve megdicsérni minden idők egyik legjobb koreai filmjét. Amiből hiányzott az, ami Tarantinót Tarantinóvá teszi, és ez így van rendjén. Az Oldboy hamisítatlan ázsiai film, QT pedig rajong a Távol-Kelet mozijáért, viszont az ő és Park Chan-wook munkái között legalább annyi a különbség, mint a hasonlóság. 

Amellett is lehet érvelni, hogy az Oldboy jobb, mint bármi, amit az amerikai kulthős valaha csinált. Míg QT szószátyár stílusa annak idején nem mindenkinek jött be, az Oldboy tökéletes közönségfilm, kipróbált alapokra épül (manga-adaptáció) és egy olyan direktor rendezte, aki már két sikerfilmet tudhatott maga mögött (Joint Security Area, A bosszú ura). A koreai filmes azóta sem járt nagy nemzetközi áttörése színvonalán, de csak mostanáig. Még Hollywoodba is eladta a lelkét (lásd a Stokert Nicole Kidmannel), de most visszatért, és csinált egy filmet, ami talán még jobb is, mint az Oldboy.
És nem csak jobb, de tarantinósabb is. Amit természetesen nem úgy kell érteni, hogy a koreai direktor elkezdte volna majmolni QT szerzőiségét annak minden hiányosságával együtt. Tarantino művészetét legismertebb filmje, a Ponyvaregény címe tökéletesen összefoglalja: a kortárs rendezők közül ő áll a legközelebb a prózaírókhoz, és felróható neki többek között, hogy ugyanolyan nárcisztikus és önismétlő, mint Woody Allen, a fő különbség, hogy ő nem maga játssza az alteregóit. A szobalány erősségeiben látványosan osztozik QT munkáival: ez a koreai Ponyvaregény, mivel történetmesélése kísérletező, fordulatosabb nem is lehetne, és ízig-vérig műfaji. Viszont ez a film olyan, amilyet Tarantino mindig is szeretett volna csinálni, csak sosem mert. QT imádja a nyílt szexualitást és erőszakot felvonultató B-filmeket, de maga sosem készített ilyesmit, és szex helyett inkább erőszakban utazik, ezzel szemben Park Chan-wook az Oldboy-hoz képest visszavett a vérből és merész erotikus thrillert rendezett. 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Aminek narratív experimentációja főleg abban nyilvánul meg, hogy három fejezetre oszlik, amiből a második egy nagy flashback. Ami ráadásul az első rész végének nyaktörő fordulatát, sokkoló revelációját, egyben cliffhangerét támasztja alá visszamenőleg. Ez önmagában még nem hangzik jól, mivel egy expozíciós, magyarázkodó flashback általában megakasztja a történet iramát, és feszültség sincs benne, mivel tudjuk a végkifejletét. Miközben viszont a direktor kontextusba helyezi az első rész záró fordulatát, már egy újabbat készít elő, amit a második végén dob be. Míg az első részben a nézőnek a leghalványabb gyanúja nem lehetett arról, hogy mi fog történni, a csavart senki nem láthatta előre (legfeljebb aki sokszor végignézte a találóan enigmatikus, a történetről sokat el nem áruló trailert), a második etapban már rajtunk múlik, hogy mikor találjuk ki a következő fordulatot. De ez sem hátrány, mivel suspense-t teremt és végül a ráismerés örömét hozza. A két nagy csavar hasonló, de először nem számítunk rá, aztán már igen – a direktornak nem kellett dilemmáznia azon, melyik stratégia működik jobban. A sorrend azért is helyes, mert az első csavaron edződött néző már ösztönösen számít a másodikra. 
Magukról a fordulatokról nem illene sokat elárulni, erre a filmre a legjobb készületlenül beülni – a trailer stílusa is ezt a célt szolgálja. Legyen elég annyi, hogy a történet középpontjában egy szerelmi háromszög áll. Főhőse, akivel a film elejétől azonosulunk, egy fiatal női zsebtolvaj, akit megbízója, egy alacsony sorból származó szélhámos bejuttat egy dúsgazdag örökösnő kastélyába szobalánynak. A magát nemesnek kiadó férfi feleségül akarja venni és meg akarja szöktetni az örökösnőt, hogy bedughassa egy elmegyógyintézetbe és lecsaphasson a pénzére, és ehhez kell neki egy kém a házban. Ezt az örökösnőt elcsábítani és szanatóriumba utalni ráadásul nem is tűnik különösebben nehéznek, mivel az árva fruska egy naiv, kedélybeteg remete, akit elnyom erőszakos és perverz nagybátyja. A lány viszont olyannyira vonzó, hogy új szobalánya sem bír ellenállni neki.
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Az ezután sorjázó fordulatok sosem esetlegesek, inkább logikusan következnek az alapkoncepcióból, sőt annak látszólagos hibáit is jóvá teszik. Kijavítják a logikai bukfenceket. Alapkövetelmény, hogy egy karakter személyisége nem lehet ugyanolyan a film végén, mint az elején, azaz fejlődnie kell, vagy legalábbis valódi természetének illik lelepleződnie a néző előtt. 
A film alapja egy angol regény (Sarah Waters: Fingersmith), annak a ‘30-as évek Koreájára zökkenőmentesen átírt változata, egyetlen hibája az adaptációknál megszokott hangalámondásos narrációval való mesélés, de az sem sért fület egy ilyen intim erotikus thrillerben. Nem kérdés, volt-e értelme filmre alkalmazni ezt a történetet: Park Chan-wook munkái mindig is túlcsordultak a festményszerű kompozíciókkal és az odaadó színészi alakításokkal, most ráadásul vad leszbikus szcénákat rendezhetett, az eredmény pedig a filmtörténet egyik legfülledtebb és legszexibb filmje. A szobalány egyszerre öntörvényű művészfilm, fordulatos műfajdarab és bűnös élvezet, azaz nagyjából mindent felvonultat, amiért moziba járunk.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek