Mintha egészen tiszta, eredeti jelentésükben érthették volna az olyan, kissé elkopott szavakat, mint tisztesség, megbecsülés, rajongás. Mintha új dimenziókat kapott volna a hazáról, a politikai ethoszról, a barátságról szóló fogalom, amelyiknek hervadását, a korrektség korrodálásáról szóló mítoszokat vagyunk kénytelenek ebben az új világtrendben naponta érzékelni.
Azt hiszem, mindennek egyetlen oka van, maga Esterházy Péter, aki mint minden korszakos szellem, holta után is rendet vág a mindenkori világállapot olcsó ferdeségei között. Nem hagyja magát félrevezetni, és azok, akik ott ültek ezen a pódiumbeszélgetésen, tökéletesen megértették az ő üzenetét, és a legárnyaltabb formákban, megszólalásokban, okosan és tapintatosan, minden direkt politikai felhang nélkül emelték maguk fölé a korszak legeredetibb, legbölcsebb és szemkápráztatóan üde, virulens alkotóját. Csak a legnagyobb elismerés illeti Bán Zsófiát, Dés Lászlót, Parti Nagy Lajost, Spiró Györgyöt, Závada Pált, a műsorvezető Veiszer Alindát, valamint a zenei közreműködő Dés Andrást, akik ezen az estén azt a mallarméi gondolatot voltak hivatva megidézni, hogy adjunk tisztább értelmet a törzs szavainak. Mind ott voltak szellemileg e haza szellemi állapota és talán a hallgatók fölé is nőve.
„Ki lesz most már bei Uns elegáns?” – nyitotta meg Bán Zsófia az estet – „maradok, maradunk függők”. Spiró válasza, hogy E.P. voltaképpen egy értelmiségi néptribun volt, aki mátrixként saját tulajdonaként szemlélte a mai és az utóbbi háromszáz év magyar nyelvű irodalmát, mindenről tudott, és mindent a maga helyére tett. És hogy voltaképpen egyetlen művet írt egész életében, és az ő személyisége, ízlése, politikai meggyőződése tartotta össze ezt az arányaiban gazdag, tematikusan szerteágazó életművet. Itt aztán olyan sokfelé és a résztvevőket jellemző sok szempontúságra ágazik szét az értelmezés, hogy egyrészt Esterházy megrögzött hite is előkerül, miszerint „az olvasóban inkább lehet bízni”, hiszen ő hitelesíti az író gondolatait.
A történelmi távlatokat érvényesítő megfontolást újra a rangidős Spiró mondja ki, amikor arról beszél, hogy 1968 után végleg felbomlott a Kádár-korszak renoméja, csak a soha be nem látható, és alig remélt véget érzékelték. Míg a rendszerváltás előtt Esterházy a szatíra eszközével jeleskedett, a rendszer kártyavárszerű összeomlása után a perspektivikus látásmód ironikus eszközével élt. Itt már szinte ritka kivételként kimondatott a nemzetet megosztó kétféle szemlélet is: „Hogyan legyünk akkorák, amekkorák vagyunk, ha nem tudjuk, hogy mekkorák vagyunk?” Ekkor lett publicisztikája a rendszerváltás hőmérője: a konzervatív, a hozzá addig lelkileg és eszmeileg közelállók számára szinte áruló, amikor megtagadta az MDF szellemiségének Csurka által is képviselt irányultságát. Parti Nagy megjegyzi, hogy E.P. sosem volt populáris író, tehát csak kevesen olvasták, és talán még kevesebben értették, ezért különösebben nem is lehettek hívei a másik táborban. Lehetett volna, akár Tandori, olyan klasszikus, aki túllép ezen a mai kocsmán, de ő a magyar irodalom férfias hagyományát folytatva (Bán Zsófia) belép az átpolitizált kulturális életbe. Elvállalta az „értelmiségi néptribün szerepét”.
Veiszer Alinda könnyedséggel, bájjal irányította e hat, súlyos feketébe burkolódzott alakot, kérdései és ennek nyomában a társalgás hangvétele is tüntetően kerülte a hamis pátoszt, a közeli tragédia artikulálatlan érzelmi megnyilatkozásait. Leginkább Esterházyhoz fűződő személyes kapcsolatukról érdeklődött, a barátkozás lehetőségeiről ezzel a sziporkázóan okos, ám a maga értékeivel mindig is tisztába lévő fenoménnal. Hogy celeb volt-e mai értelemben, hangzott az egyik kérdés, s ennek folyománya, hogy a legnépszerűbb, ám az olvasót ugyancsak próbára tevő prózaíróként mit is jelenthetett nála ez a társadalmi szerep? Az irodalomtörténeti példák sokasága (Ady, Kosztolányi, Karinthy) maga is felkínálta ezt a fajta közfigyelmet a magyar íróknak, s még az a kettősség is felemlegettetett, hogy valójában kettős élete volt: megmaradt grófnak (ez volt a „blasz kettőben” focizó író beceneve), de minden társaságban könnyen teremtett kapcsolatot, s hogy legfőbb emberi tulajdonsága: örökös kíváncsisága, híréhsége tette őt páratlanul nyitottá. Beszéltek önkínzó hivatás- és munkaszeretetéről, amelyet a tehetség szükségszerű velejárójának vélt (napi nyolc óra robot). Híresen hedonista életszemléletéről, a gasztronómia és gasztro-etika iránti tiszteletéről.
Gyönyörűre sikeredtek a műveiből való felolvasások is, egy olyan gazdag étlapról válogattak az írótársak, amely szinte az életmű teljességét felvillantotta, az „esterházyság” mibenlététől, a drámáin keresztül a könnyed éttermi látogatásig, amikor a családfő bécsies kiejtéssel igyekezett megtörni a szolid minőségű étterem alkalmazottainak berögzült szocialista ellenállását, s békacombbal kedveskedett a családjának.