Volt Szvjatoszlav Richter pályafutásának kései szakaszában, a kilencvenes évek elején egy időszak, amelynek Bach-koncertfelvételei feltűnő visszafogottságról tanúskodnak. Aligha lehetett ez véletlen, nyilván sok minden összejátszott: a művész idős kora, a leszűrődött tapasztalatok, Bach zenéjének amúgy is meghatározó komolysága és filozofikus jellege – mindez együtt egy olyan, alkatából adódóan eleve elmélyültségre hajló művészt, mint Richter, szinte predesztinálhat arra, hogy élete alkonyán egyfajta „befelé forduló”, „a mindentudás melankóliájának” szellemében körvonalazódó Bach-felfogást tárjon hallgatói elé. Mit jelent ez a hangzó gyakorlatban? Az eszközök, a zenei mozgástér tudatos leszűkítését. Richter e felvételeken kevés színnel dolgozik, és zongorázása meglehetősen keskeny dinamikai sávban mozog. Némi túlzással: a zenélés a piano és a forte közötti dinamikai tartományban, a barnától a szürkén át a feketéig tartó színskálán zajlik – ezen belül azonban bámulatra méltó árnyalatgazdagsággal és differenciáltsággal.
Jevgenyij Koroljov |
Jevgenyij Koroljov (1949) még nem idős muzsikus, de egész pályája során jellemezte őt az az elmélyültség, komolyság, kontemplatív hajlam, amely tehát nála nem pályaszakasz-függő, hanem az alkatából következik. Most, amikor a Jakobi Koncert Kft. rendezésében a Zeneakadémián megkezdte négyrészesre tervezett Bach-sorozatát, a Wohltemperiertes Klavier I. kötetének megszólaltatásakor nem ama zongoristák példáját követte, akik az enciklopédikus teljességű (a tizenkét hang mindegyikén egy-egy dúr és moll prelúdiumot és fúgát bemutató) sorozatban egyfajta „mikrokozmoszt”, világábrázolást látnak, vagyis nem ragadta magával az a lehetőség, hogy felfedező izgalommal lubickoljon a sokféleség ábrázolásának élményében. A modern zongora két másik nagy Bach-játékosa (a sok közül), Schiff András és Murray Perahia alighanem ezt tette volna: az ő Bachjuk nagyon életteli, kontrasztgazdag, dinamikus, és megragadja a lehetőséget, amelyet a zenei ábrázolásmód univerzalitása kínál az interpretáció számára. Koroljov viszont intellektuális, elemző, töprengő művész. Természetesen az ő Bachja sem nélkülözi a kontrasztokat, nála is bőven akadnak élénk hangütésű tételek, de leginkább otthonosnak mindig az olyan elmélkedő zenékben érezzük őt, amilyen a Wohltemperiertes Klavier I. kötetében például a h-moll vagy a cisz-moll fúga. Kifinomult billentésű, plasztikus, áttetsző faktúrájú játéka pedig, ha árnyalatokban rendkívül gazdag is, ezeket az árnyalatokat egy önként választott, viszonylag szűk dinamikai és színskála mozgásterében keveri ki, mint tette azt az idős Richter a kilencvenes évek elején. Légy hű magadhoz, tanácsolja Polonius – és Koroljov jó Laertesként megfogadja a tanácsot.