Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NÁLUNK MINDEN SZÖVEG

Beszélgetés Ivana Müllerrel
2016. nov. 13.
A magyar színházi körökben is elismertségnek örvendő Ivana Müller bekategorizálhatatlan művész: táncos-koreográfus-előadó-író-gondolkodó-rendező. November végén Budapestre érkezik a 2. OPEN Fesztiválra a We Are Still Watching című előadásával. Szerencsére az sem lesz felcímkézhető. NÉDER PANNI INTERJÚJA.
Revizor: Mesélnél pár mondatot a We are still watchingról? 
Ivana Müller: Ez egy olyan előadás, amelyben kizárólag a közönség szerepel, nincs klasszikus előadó. A nézőket arra invitáljuk, hogy olvassanak fel együtt egy szöveget. Formáját tekintve olyasmi, mint egy tradicionális olvasópróba a színházban. Mivel az emberek folyamatosan figyelnek a másikra és kapcsolatban vannak egymással, ez rendkívül aktívvá teszi az előadást. Valaki beszél, míg mások nézik – ez a legalapvetőbb színházi szituáció. 2011-ben kezdtünk el rajta dolgozni, ami nem véletlen; ebben az évben az Arab Tavasztól kezdve számos mozgalom vette kezdetét világszerte. E megmozdulások jelezték az emberek demokratikus úton való önkifejezési és tevékenységi vágyát – privát hangot hallatni a publikus térben. Ennek kapcsán kezdett el érdekelni a téma: hogyan hallathatjuk saját hangunkat a demokrácia kutatásának kapcsán? Fontos, hogy az előadásban minden résztvevő egyenlő, mivel semmit nem tudnak előre; és lényegtelen, hogy foglalkoznak-e professzionális szinten színházzal vagy sem. Már nagyon sok nyelven és helyen játszottuk az előadást, főleg színházakban, de a Velencei Biennálén is, ami inkább vizuális közeg – ezáltal a szövegkönyv is adaptálódik az adott hely kontextusához. 
Ivana Müller
Ivana Müller
R: A nézők belépnek a térbe, és egyszerűen megtalálják a szövegkönyvet? 
IM: Találnak ráutaló jelet, ennyit elmondhatok. 
R: Mennyit tudsz a jelenlegi magyarországi politikai-társadalmi helyzetről? 
IM: Inkább informálisan, de sok dologgal tisztában vagyok. Gondolom, az sem véletlen, hogy pont most hívtak meg minket oda játszani. 
R: A honlapodon lévő ajánló alapján fontos számodra a politikai mondanivaló. 
IM: Ez így van, viszont nagyon fontos, hogy maga a szöveg nem használ politikai zsargonokat, legfeljebb meta-szinten. Mindenki találhat benne módot az önkifejezésre, inkább ezt emelném ki. Ha akar – ezt is hangsúlyozom, mivel demokráciában élünk, szabad a döntés (nevet). A szöveg nem radikális és politikai, inkább szokatlan, ahogy maga a szituáció is. Nincs rendező, nincs dramaturg, nincsenek technikusok és semmi nincs kipróbálva. A szöveg persze hatalmas autoritást élvez, ahogyan a nyugati kultúrkörben általában – szerintem ez az egyik legnagyobb kapcsolódási pontunk. Nálunk minden szöveg. A szabályok, a törvények, a Biblia, és így tovább. De úgy gondolom, illetve remélem, hogy minden résztvevő megtalálhatja a saját helyét a térben és a szerepekben. Van olyan, aki nagy örömmel olvas és élvezi a kihívásokat, de akadnak olyanok is, akik nem szeretnének olvasni, mert szégyenlősek vagy nem értenek egyet a szöveggel. Általában ők is maradnak és figyelik, mi történik. Ez is teljesen rendben van, nevezhető egyfajta dramaturgiának is. 
R: Tehát nem kötelező a részvétel?
IM: Nem, bár nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki ki szeretne maradni belőle. Minden szabadon zajlik, az sincs meghatározva, hogyan kell a szöveget felolvasni. A legtöbben rosszul olvasnak, ami teljesen természetes, hiszen először látják a mondatokat. Az előadás időtartama negyven perc lenne, de mivel sok dolgot meg kell vitatniuk, általában bő egy óra. Az emberek elkezdenek beszélgetni, mivel döntéseket is kell hozniuk. Ezek egy része a szöveg részét képezi, míg a többi spontán módon alakul ki, a közösségi létből fakadóan. Ezek után mindig vissza kell térniük a forgatókönyvhöz, mivel a közös jövőjük azzal fejlődik tovább a térben. 
R: Vannak az előadásban konkrétan megírt szerepek? 
IM: Olyan szinten igen, hogy pl. egy ember sokszor szólal meg a szerepe szerint. De nem tudjuk, hogy milyen nemű, életkorú és nemzetiségű ember fogja előadni az adott mondatokat, ez teljesen esetleges. A rendszer úgy van kitalálva, hogy minden jelenlévő megszólalhat legalább egyszer, ha szeretne. 
R: Te bent vagy az előadáson? És ha igen, tudják az emberek, hogy te vagy a kitalálója? 
IM: Nem szoktam bent lenni a térben, viszont számomra nagyon fontos, hogy utána általában beszélgetek a résztvevőkkel. Ez is a része az előadásnak, kicsit olyan, mint egy színésszel társalogni az öltözőjében, miután vége van az estének. Az emberek egy egészen speciális, már-már történelmi dolgot élhetnek meg azáltal, hogy együtt hoztak létre valamit. Az előadások után mindig sok a hozzászólás és a megvitatni való, ez nagyon jó. Illetve nem mindig jó, de fontos és konstruktív. Egyébként, ha nem tudják, ki vagyok, akkor néha beülök. Budapesten ez nehéz lenne, mivel nem beszélek magyarul. 
R: Magyarországon ez egy egészen szokatlan színházi forma, az emberek sokszor nem szokták szeretni, ha interaktív színházban vesznek részt. 
IM: Ezt tudom, de már játszottunk Magyarországon, legutóbb az In Commons című előadást, 2014-ben, a választás évében, kiélezett időszak volt. Utána volt egy közönségtalálkozó, és bár az emberek sokszor nem szeretnek felszólalni, a közösség témája annyira megmozgatta őket, hogy órákig beszélgettünk, nagyon jó élmény volt. 
R: Abban az előadásban igaz volt, amit a szereplők állítottak magukról, tekinthetjük életrajzinak? 
IM: Nem, egyáltalán nem. Lehetőségekkel és kategóriákkal dolgoztunk, nem az igazság volt a fontos. Számomra a színházban egyébként sem fontos a valóság és önvallomás magában, inkább a tendenciák és potenciálok megmutatása. 
We are still watching. A képek forrása: ivanamuller.com
We are still watching. A képek forrása: ivanamuller.com
R: Előfordul, hogy inkább színházzal foglalkozó emberek mennek el egy résztvevői élményen alapuló előadásra. Erről mit gondolsz? 
IM: Ez nagy részben igaz, de a tapasztalat azt mutatja, hogy sokszor azok az elkötelezettebb résztvevők, akiknek semmi közük a színházhoz. A darab nagyon vicces, a szöveg pedig egyszerű. Szerintem mindenki intelligensnek tűnik benne – akkor meg miért ne akarnád olvasni? (nevet) Mikor a szövegkönyvön dolgoztunk, mindig ez volt a fő kérdésünk: „Mit szeretnél olvasni? Ezt felolvasnád szíved szerint, vagy nem?” Magunknak is feltettük a kérdést újra és újra: ha mi kerülnénk ilyen szituációba, örömmel olvasnánk vadidegen emberek előtt? Semmi olyan nem hangzik el, ami provokatív és zavaró lenne. Ez egy barátságos dolog, nem kell tőle félni. A reflexióról szól, arról, hogy mi minden közös, és ebben miképpen tudunk részt venni. Persze lehet, hogy ez valakinek unalmas. 
R: Mi unalmas?
IM: Egy olyan populista eszmékkel telített világban élünk, ahol sokaknak unalmas gondolkodni. Szerintem viszont a beszéd az egyik legizgalmasabb dolog, amit emberként birtoklunk. 
R: Hogyan született meg a We are still watching szövegkönyve?
IM: Ez kihívást jelentett, mivel úgy kellett megalkotnunk az egészet, hogy fogalmunk sem volt róla, kik fogják olvasni. Négyen dolgoztunk rajta, David Weber-Krebs és Jonas Rutgeerts belga művészek, valamint Andrea Bozic horvát koreográfus voltak az alkotótársaim. Nagyon inspiráló volt a közös munka, a gondolataink és hangjaink eltérőségei miatt. Egy klasszikus színdarab megírásánál előre elképzeled a karaktereket, ami itt egyáltalán nem volt lehetséges. A szerepek a szöveg alapján találódnak meg, minden esetben az adott emberek által kreálva, megismételhetetlenül. Ha pl. egy idős ember vall szerelmet egy fiatalnak, az teljesen más, mintha fordítva történne, és ez nagyon izgalmas színházi lehetőség. Minden befolyásolja az estét: ki hogy van felöltözve? Részt vesz benne olyan ember, akit mindenki ismer? Milyenek az ő szájából a mondatok? Mi van, ha a melletted ülő ember a szerep szerinti párod lesz? Végtelenek a lehetőségek. A barátainkkal próbáltuk ki először, mi működhet praktikusan; és mi magunk is sokszor olvastuk fel egymásnak, váltogatva a szerepeket. Ez nem működött volna, ha egyedül írok és csak a saját hangomat hallom. Egyébként mindig közösségben dolgozom, nem érdekel az a szerep, hogy kizárólag én mondom meg a többi embernek a tutit. 
R: Változtattál a premier után a szövegen? 
IM: Mindig változtatok rajta, mert aktuálisnak kell maradnia, és azért eltelt pár év a bemutató óta. Az is fontos, hogy pár mondat erejéig reflektáljunk a helyre, ahol éppen játsszuk. Ezeket a változtatásokat már egyedül végzem. 
R: Dokumentáljátok az előadásokat?
IM: Egyiket sem vettük fel, nincsen róla videófelvétel. Mivel legtöbbször olyanok adják elő, akik nem színészek, zavaró lenne a kamera. És fontos, hogy csak azok tudják, mi történt, akik valóban a részesei voltak. A másik, hogy jogilag is nehéz lenne, ilyenkor mindenkivel alá kell íratni ezer papírt, hogy videózhass, de inkább a megismételhetetlenség ereje és a közös élmény résztvevői megmaradása az első szempont. 
R: Mi a következő előadás, amin dolgozol? 
IM: Most nagyon-nagyon sokat turnézunk, 2017-ben kezdek el dolgozni a következő előadásomon, a címe „Conversations…” lesz, a témája pedig ökológiai, ez érdekel most a legjobban. Számomra fontos a kérdés, hogy milyen módon tudunk kapcsolódni az ökoszisztémához, és nem csupán politikailag.  A színház is ilyen rendszer. Az előadás párbeszéd alapú lesz – egyfajta metaforikus munka a kapcsolatokról. 
R: Interaktív előadás lesz? 
IM: Nem, a We are still watching volt az egyetlen résztvevői alapú munkám. A participatív előadások nagyon divatosak manapság, de szerintem kevés működik. Gyakran egyenlőtlenül osztódnak le a szerepek, és ez problematikus. 
R: A honlapod kezdőmondata: „Rád gondolok épp most.” Hogy jött a személyes gesztus?
IM: Sok módon lehet ezt interpretálni, az első kérdés természetesen: Ki vagy te? (nevet). Szerettem volna valami sajátosat. A háttérképet is kedvelem, ami egy utat ábrázol. Többek közt reflektál a migrációra is, ami nagyon aktuális kérdés. Közben megy le a nap, az meg szép, az autó viszont szennyező anyagokat bocsát ki. Egyszerre van a fotóban valami vonzó és ijesztő – és ez tetszik.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek