 Jelenet az előadásból |
Tábori György Utazás című regénye a forradalom bukásának napján játszódik – hogy ez volt a forradalom bukásának napja, azt utólag tudjuk ilyen határozottan –, amikor is egy csoport külföldi megpróbálja elhagyni az országot. Ferihegyről gép már nem indul, busszal vágnak hát neki a határnak, Bécs felé, és egyetlen céljuk van: el innen.
Az utasok közt van Lady Ashton, aki szerelmét, az álnéven menekülő, sebesült Veres Pált szeretné kicsempészni az országból.
A regényből húsz évvel ezelőtt írt musicalt Kocsák Tibor és Miklós Tibor; a szerelmi történet mögé szépen odaskiccelték a forradalom egynémely turbulens epizódját, a „pesti srácok” izmos mitológiájának jegyében. Ezért egyébként aligha kárhoztathatók, lévén erősebb színpadi effekt ez: a fegyveres harcok, a lyukas zászló, a nemzetiszín karszalag és a tiszta tekintetű ifjúság, mint a történészi-történelmi hűség.
Ami a szövegeket illeti, Miklós Tibor onnan merített, ahol talált valamit: „a ház falán vöröslő fájdalomban” Radnóti sejlik, a „ha minden magyar útra kel, az utolsó a lámpát oltsa el”-frázisban egy szakállas vicc, az „álmaink egymáshoz érnek” sor némileg blőd, bár nem annyira, mint a jóval később született „talpaink”-verzió, és sorolhatnánk tovább is. Kocsák zenéjében van néhány sláger-lehetőség, bár sláger nemigen lett egyből sem, noha idő, az éppen lett volna rá; a Szózat beemelése viszont hatásos, akárcsak az Allons enfants de la patrie…
 Janza Kata és Szabó P. Szilveszter |
Tábori története bővelkedik a klisékben, de ez megint olyasmi, amit musicalnek nem szoktunk a szemére hányni. A forradalmárok az „utolsó töltényig” harcolnak, a tanár némi ingadozás után a diákjaival tart, sőt, az élükre áll, az angol lady a megszálló orosz csapatok egyik őrnagyát is meghódítja – ad notam: az orosz is emberből van, értsük meg őt is, aki a Don-kanyarban is harcolt, aki egykor felszabadító volt, most megszálló, de a lovát imádja –, a szerelmes és sebesült férfi, aki nem mellesleg Recsket is megjárta, bőszen inog a menekülés és a maradás közt, és így tovább.
Somogyi Szilárd rendezése nemigen talál hangsúlyt és egyensúlyt. Hangsúly például azért nincsen, mert túl sok van belőle: a tömegjelenetek látványosan takarják, hogy miről is szólnak; a szerelmi történet szétesik az előzmények ismertetése, a férfi dramaturgiai passzivitása és a lady túlhabzó aktivitása közt; a szovjet őrnagy külön története revübe fullad. Az egyensúly pedig részint a fentiek, részint a kamarajelenetek és a tömegszcénák között billeg: az utóbbiak kétségkívül erősek, kivált Bodor Johanna koreográfiájának köszönhetően, ám egyszersmind, jelentésüket tekintve homályosak is.
 Janza Kata. Forrás: Budapesti Operettszínház. Fotó: Gordon Eszter. |
Noha nem véletlenül került színre ez az előadás éppen most, az 56-os forradalom hatvanadik évfordulóján, mégis szerencsésebb a címhez tartani magunkat: ez a produkció Lady Budapestről szól. Az angol hölgyről, aki megtestesíti mindazt, amit egy angol ladyről innen a távoli Magyarországról gondolni szoktunk: eleganciája makulátlan, mozgása harmonikus, tartása kombinéban is méltóságteljes. Csak ez a szenvedélyes szerelem a magyar egyetemi oktató iránt, ez pöttyint egy kóbor szeplőt a figurára, ez indítja társadalmi státuszához csöppet sem illő cselekedetekre – viszont ettől lesz vérbő színpadi alak belőle. (Egy hibátlan pedigréjű, s a pedigré következményeit hibátlanul viselő angol lady ebben a felfordulásban biztosan belesimulna a díszletbe…)
Janza Kata úgy lady, hogy mindjárt királynő is, legalábbis itt, a Budapesti Operettszínház színpadán, és úgy énekel, ahogy a hétköznapi ember levegőt vesz; mint akinek mindegy, hogy sóhajt, beszél, vagy leküldi a csillárt a plafonról. Ráadásul azon kevesek egyike ebben az előadásban, akik színészileg is „hozzák a figurát”, még a mimikája is elhatol az emeleti erkélyig. Kár, hogy a szerelmét, Veres Pált játszó Szabó P. Szilveszter nemigen tudott megbirkózni a dramaturgiailag is passzív szereppel, és beleveszett a súlyosnak mondott, ám könnyedén viselt sebesültség mutatásába.
Pedig érte rajong még egy nő, egy tanítvány, egy forradalmár, egy „pesti srác” nőben: Szinetár Dóra minden színre lépése sodró és hatásos, s hogy a figura csupa ismétlés és statikus rajongás, arról igazán nem tehet. Ráadásul neki kell drasztikus véget vetni a történetnek és a menekülésnek, meglehetős motiválatlanul.
Földes Tamás játssza Szurov őrnagyot – erős jelenléttel, jó hanggal; a mulatós revü-betétben pedig némi öniróniával. Laki Péter a buszsofőr, Robi, neki is jut egy revüjelenet, amikor a szovjet katona a nyloningére ácsingózik (és van kis utalás a második világháborús zabrálásra is), ekkor kicsit főszereplő lehet a fiatal srác, aki hirtelen Monte Carlóba képzeli magát, mert az utazás váratlan fordulatai közepette ugyancsak a menekülésre – népszerű nevén a disszidálásra – gondol. Pedig ekkor még csak káosz van, zűrzavar – ezt Gyarmathy Ágnes díszlete is mutatja. Hogy véres és kegyetlen leszámolás, megtorlás lesz belőle, azt csak a mából, visszafelé tudjuk.