EGYSZER VOLT, EGYSZER LESZ

Volt abban a legendás, Mohácsi János rendezte előadásban – mely egyike az általam valaha látott legjobbaknak, legszebbeknek, legmegrendítőbbeknek – egy szereplő, a Horváth Jancsi, akit a Gulagon bezárnak a szörnyűséges kínzóeszközbe, a fából vasbolsevikba. Amikor kijön, kiderül: elég a szemébe nézni, s az ember meglátja benne az igazságot. Én most egy kicsit úgy képzelem: ha belenéztem volna Horváth Jancsi szemébe, akkor akár ezt a bábszínházi előadást is láthattam volna. Valamiféle mélyen magyar – persze megfoghatatlan és szavakkal leírhatatlan – igazságot. 

Az Egyszer élünk... és Horváth Jancsi már csak azért is juthat könnyen az eszünkbe, mert Markó Róbert előadásában a színpadkép is egy hatalmas szemet ábrázol (díszlet: Cziegler Balázs). A „szemfehérje” a királyi palota – a padlóba vágott csapóajtókon keresztül lehet megközelíteni az udvarhoz tartozó emberek szobáit –, a szivárványhártya az ország, a halál torka és a mese spirituális középpontja. Mivel a díszlet részleteiben is működik, monumentalitása cseppet sem fárad el, végig ki van használva, számos geg vagy éppen csodával határos esemény kiindulópontjaként. A darabontok például a csapóajtókon ugrálva-topogva dörömbölnek vagy diszkréten kopogtatnak a lakók ajtaján, amikor fel kell őket kelteni, mert a király tüsszentett. A juhászra rászabadított fehér medve és az óriássünök pedig a szembogárból jönnek elő, itt van a kaszásverem, itt jelennek meg az ország lakói és a kísértés – az ezüsterdő, az aranyvár és a gyémántváros – képei is. 

A jelmezek (Michac Gábor munkái) is szépen illeszkednek ehhez a végig játékban tartott és kissé elemelt díszlethez: nagyon mesebeliek – gyerekek rajzolnak ilyen egyértelmű és feltűnő koronákat királyok és királynék fejére –, és szellemesen keverednek bennük a magyar népművészetre utaló motívumok a mai korra jellemző elemekkel. És persze jellemzik a szereplőket is: így hasonlíthat a kancellárnő (igen, tényleg nő!) egy felcicomázott, ceremoniális, felhúzhatós babára (és az is nagyon rá jellemző geg, hogy szűkített derekú, abroncsos dolmánykája nem fér át a „szobaajtón”), a királylány esetében pedig a kiscicásan puha stílus keveredik a lázadóval (aka a Martens-bakancsával). A csillagszemű juhásznak kifejezetten kúl a jelmeze, a kapucnis suba, és igazi bőrcsizmája is van. (Nem úgy, mint a leheletnyit trottyos-nadrágos darabontoknak, akiknek csak gumicsizma jutott.)

Szálinger Balázs dolgozta át az egyik legszebb magyar népmesét. Szövege egyrészt lazán kapcsolódik mostani mindennapjainkhoz, másrészt meghagyja a mese ízeit és transzcendens síkját, nyelvezetébe mind a gyerekek, mind a felnőttek bele tudnak kapaszkodni. A népmesei stílustól elütő kifejezések mértékletesen vannak adagolva, így kihallatszanak a szövegből, és össze tudnak kacsintani a nézővel: a gyerekek annak örülnek, hogy a királylány azt mondja: ez kemény, vagy hogy a király dühében a szobájába küldi a lányát (aki, úgy képzeljük, rögtön fel is tekeri a zenét), a felnőttek pedig a hatalom és a bürokrácia nagyon is ismerős frázisain derülnek: Jó lesz minden, én most visszamegyek / Abba a magas székbe, megkérdezem / Megint a dolgot, azt mondod, igen, / Aztán hazamész, és ezt az egészet / Szépen elfelejtjük – mondja a király, amikor megpróbálja lefizetni a juhászt. S bár sem a szöveg, sem az előadás nem aktualizál vadul (legfeljebb finoman kontextust teremt), óhatatlanul mai politikusaink jutnak eszünkbe, és persze a mindenkori hatalom narcizmusa, kritizálhatatlansága, korrumpálhatósága. S mielőtt még az a vád érné az előadást, hogy a felnőtteknek szól – a gyerekeknek is jut bőven mindebből, ők is kinevetik azt, ami lényegtelen, mégis fel van fújva, és kinevetik azokat a jeleket is, amikből látszik, hogy a hatalom már csak önmaga kedvéért létezik. 

Meg hát a gyerekek amúgy is a csillagszemű juhász szemével látnak, aki még tudja, hogy kell élni, s addig firtat, kérdez, amíg nem csak, hogy kirajzolódik a király igazi arca, hanem amíg másokat is rá nem ébreszt arra, hogy mennyivel szebb, tisztább, fontosabb úgy viszonyulni a hatalomhoz, ahogy ő, számon kérve annak hasznát. (És ennek a felismerés ad erőt a második darabontnak a hőssé váláshoz: ő menti meg a juhászt a kaszásveremtől.) 

Barna Zsombor juhásza képes visszaadni e népmesei hős tisztaságát, szálegyenességét, határozottságát, csak akkor bizonytalanodik el (s válik emiatt igazán szerethetővé), amikor a királylánynak udvarol. A királylány (Spiegl Anna) kissé elkényeztetett, de belevaló, mai csaj. A királyné (Pallai Mara) sokat átélt asszony, hibáival együtt szereti a férjét. A király (Hannus Zoltán) mesebelien rátarti és gőgös, és annyira kiégett, hogy néhány pillanatban már-már elesettnek tűnik. A kancellár (Kovács Judit) idegesítően ceremoniális és szűklátókörű. A százados és a darabontok (Beratin Gábor, Kemény István, Tatai Zsolt) szögletes és esetlen végrehajtói értelmetlen parancsoknak. A népet – a parasztasszonyt, az ingatlankereskedőt, a grófnőt és a gyufaáruslányt – találóan, diorámaszerűen jelenti meg Kovács Katalin, Rusz Judit, Bánky Eszter és Semjén Nóra.  

Ők mozgatják az előadásban szereplő bábokat is, a fehér medvét és az óriássünöket. Érdekes, hogy a bábok mintha az előadás egy másik síkjához tartoznának, egy álom- vagy transzszerű-állapothoz, míg a „realistább” részekben kizárólag élőszínészek szerepelnek. Ez indokoltnak is látszik, hiszen amikor a juhász legyűri a rémséges vadállatokat, csoda történik (a mi szempontunkból; a mese logikája szerint ez természetes): győz az igazság. Azok a jelenetek is ebben az álomszerű síkban vannak, amelyekben a király végigmutogatja a juhásznak az ezüsterdőt, az aranyvárat (ami valójában a Parlament sziluett-csíkja koronggá hajtogatva) és a gyémánttavat. Gyönyörű képek ezek, a medve teste például több, külön mozgatott tagból áll össze; a gyémánttónál pedig a szivárványhártya a juhásszal együtt fordul egyet. Talán a mozgás, a koreográfia lehetne olykor átgondoltabb, pontosabb – ebben az állapotában kissé elnagyoltnak és elmosódottnak tűnik.

Az előadás végéhez közeledve egyre több jel utal arra, hogy ez a hatalmát rosszra használó király valaha olyan volt, mint a juhász. (Aki nem kis tervekkel készül a trónra lépni: Rendben. Akkor legyen így. Ez az ország / Megérett a változásra. Nekem most / Nagy dolgom van, és mindent megpróbálok, / Hogy rendet tegyek a fejekben. A / Birodalom minden polgára boldog / Lesz, én erre teszem fel életem...) Ez vajon mi jelent? Hogy egyszer minden lázadóból, szépreményű uralkodóból a hatalmát féltő diktátor lesz? Attól függ, hogy a poharat félig üresnek vagy telinek látjuk. Mert úgy is lehet mondani, hogy egyszer minden zsarnok udvarában terem egy csillagszemű juhász.

 

Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.