Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KORTÁRSUNK, MARLOWE

Christopher Marlowe: II. Edward / Budapest Music Center, Café Budapest Fest 2016
2016. okt. 11.
„Nem mondok le. Nem mondok le.” Hajtogatja csökönyösen, magába roskadva, kis durcával a hangjában az ország első embere Alföldi Róbert új rendezésének a vége felé. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Jó, elismerem, most egy kicsit megtévesztettem az olvasót, aki szemét dühödten forgatva és/vagy egyetértőn bólogatva vár valami nagyon aktuálisat, nagyon politikusat a jó néhány éve erre szakosodott rendezőtől. Mint kiderül majd, több pikantériája is van a Café Budapest Fest Budapest Music Centerben megtartott bemutatójának, de akkor az első legyen az, hogy a rendező Alföldi Róbert ezúttal valójában ellenállt a színpadon őt oly gyakran megkísértő nagyon direkt, kompakt üzeneteknek. Lehetne, tán kellene is a zsarnokság lélektanáról értekeznie itt és most, de nem teszi (vagyis ennél persze ravaszabban jár el, erről később), helyette okos, mégsem rideg tárgyilagossággal mutat be egy óramű pontossággal működő mechanizmust, ami tönkretette, tönkreteszi, és jó eséllyel a jövőben is romlásba viszi majd kisebb-nagyobb birodalmak szűk látókörű uraságait. 
Patkós Márton és Fekete Ernő
Patkós Márton és Fekete Ernő
Ismerős, nagyon ismerős a sok bonyodalom, a III. Richárdtól a Hamleten át a IV. Henrikig fél tucat vagy annál is több Shakespeare-dráma rémlik fel, Lancesterek, Mortimerek, Kentek, Edwardok és Edmundok jönnek hosszú, tömött sorokban, és – leginkább úgy, mint a púpos királyról szóló tragédiában – mire az egyiknek megjegyeznénk a nevét, már be is teljesült az illető sosem vidám sorsa. Alföldi takarékos és az értelmezés részének tekintendő szerepösszevonásaival reflektál is az örök körforgásra (csak egy ilyen: az első részben főszereplő kegyenc és szerető Gavestonból a másodikra Edward király fia, a leendő uralkodó lesz), de tulajdonképpen az egész előadás is egyfelől az egyszerre kiábrándító és nevetséges egy helyben toporgás szüntelen és fékezhetetlen mozgékonyságáról szól. Hogy miféle közegbe helyezzük a történetet, arra további egyértelmű iránymutatást is kapunk, hiszen Bánk bán históriája is megidéződik a véghajrában. Albericus kétértelmű mondatai parafrazeálva hangzanak el a darabban: „A királyt megölni nem kell félnetek jó lesz.” A rejtélyes levelet ízlelgetik, próbálják értelmezni, tagolni a szereplők, de csak odáig jutnak, hogy a központozás aligha véletlenül hiányzik (derültség a nézőtéren). És amikor itt járunk, már egyáltalán nem lepődünk meg azon, hogy nem nagyon megy nekik a helyes (?) értelmezés. 
Mozdulatlan mozgékonyágról írtam: arra a folyamatos, lényegében szolgalelkű és korlátolt iparkodásra és nyüzsgésre gondolok, ahogy a seregnyi főúr – tényleg, itt valójában mindenki férfi – folyton emlegeti a hazát, a nemzetet, az országot, láthatatlan védőpajzsként szorongatja maga előtt az állam (amúgy meghatározhatatlan) érdekét. Alföldi remekel a főrendek nevetségessé tételében, komolytalanná maszkírozásában: a sötét csapat (Tihanyi Ildi elegáns, mai jelmezei többnyire a feketét feketével variálják, a püspöki lila, a királyi arany, a királynői ezüst kiragyog az állandó éjszakából) téblábol, okvetetlenkedik, ügyetlenkedik a szűk színpadon. Mozgásuk, le-föl nyargalászásuk, tömbben vagy egyesével való felbukkanásuk több mint beszédes a szintén Tihanyi Ildi jegyezte, mindössze hat, fekete függönnyel fedett, rejtekhelynek is kiválóan alkalmas beugróból álló minimáltérben. 
Jordán Tamás
Jordán Tamás
Az állam érdekét különösen olyankor mantrázzák – és persze ez lesz a másfelől, vagyis az előadás másik fő vonulata –, amikor az első részben a király Gavestonjáért, a másodikban meg Spenceréért rajong. Mert mondjuk ki végre, amit ők három órán át nem mondanak ki nyíltan: a fő baj Edwarddal az, hogy buzi. Naná, hogy mindenki tudja: a király meztelen – néha szó szerint is –, de az udvari etikett, a kötelező hajbókolás, de talán leginkább a börtön meg a lefejezés mindenki fölött ott lebegő rémképe visszatántorítja a magukat makulátlannak tartó, de azért alkalomadtán egymással vígan táncikáló urakat, hogy ezt az apróságot szóvá tegyék a két felvonásban két fiúba fülig szerelmes királynak. Ja meg nehogy elfelejtsem, az állam érdeke, ugye. 
Pedig ha reálpolitikusok lennének, és a megcsalt feleség, Izabella az lesz Radnay Csilla alakításában, aki úgy tud gyémántkeménységű lenni, hogy közben nagyon is esendő marad, szóval, ha lenne egy csöpp eszük, ezen az apró elhajláson túltennék magukat. Az utódlás megoldott, amiatt nem kell aggódni, egyszer csak előkerül a kis Edward, aki meglepően bátor húzásokra is képes ebben az óvatoskodó, velejéig romlott, intrikus közegben – na ja, néha a főurak is benézik, hogy kiből lehet báb és kiből nem. A koronázás közben a színfalak mögül behallatszó halálsikoly a darab emblémája is lehetne. 
Banális lesz, amit mondok, de II. Edward Fekete Ernő monumentális alakításában egyszerűen szerelmes, és pont. Igen, egy fiúba, aztán meg egy másikba, van ilyen, jobb lenne elfogadni, mert ha nem – és itt gondoljunk a nyílt színi aktust öklendezve-köpködve-fintorogva, de azért az ujjaik között kukucskálva végignéző urak képmutató viselkedésére –, akkor a király iszonyú haragra gerjedve esküszik bosszút. És nem csak esküszik rá, de tesz is érte rendesen: fejek hullanak, csapódnak a Tower cellájának rácsos ajtajai, ha nem is milliók, de tucatnyian vesznek el egy miatt. Fekete pompás Edward-alakításának szerves része a még nem leari szakálla, a ruganyos fiútestekre vetett egyszerre kéjsóvár és őszinte szerelmet mutató pillantásai. Egy-egy huncut féltekintet és szemvillanás azért jut a nézőknek, vagyis az udvari léhűtőknek, Anglia urainak is: Edward viselkedése szándékosan kihívó. Viselkedésében van valami végtelenül infantilis, teszteli a környezetét, hogy meddig mehet el, de mindezt úgy, hogy tudja, az utolsó szó az övé lesz. Provokációja kaján emberkísérlet: nemi identitása nem homokszem, hanem szolid szikla a gépezetben, amin legfeljebb akkor tudná magát túltenni a világ, ha a már akkor is remekül működő titkosszolgálat valahogy eltussolná ezt a kellemetlen ügyet.
Medveczky Balázs, Radnay Csilla, Sztarenki Dóra, Fekete Ernő, Patkós Márton
Medveczky Balázs, Radnay Csilla, Sztarenki Dóra, Fekete Ernő, Patkós Márton
Ebbe azonban nemigen menne bele egyik érintett fél sem. Patkós Márton Gavestonja, azt hiszem, tényleg beleszeretett Edwardba, ugyanakkor a nagyon lentről nagyon magasba érkezők csillapíthatatlan éhségével veti magát ellenségeire, amikor végre nyeregbe kerül (különösen megrázó Jordán Tamás nagyhatalmú püspökének megszégyenítése). Az első rész végén halálra rugdosott – hideglelős, tipikus vég a melegek ellen elkövetett gyilkosságok hosszú krónikájában – Gavestont az ifjú Spencer váltja. Medveczky Balázs Spencerje több szempontból sem érhet fel a király által feltétel nélkül rajongott Gavestonhoz. A királyt ideig-óráig elszórakoztatja a csinos pofi és a kockás has, de világos, hogy a fiú csupán pótlék és játékszer, a politikába is beleártja magát, de csak bajt hoz magára és idős apjára, kegyetlen halála szükségszerű és várható. 
Edward ellenségei azonban jóval számosabbak, mint testi-lelki jó barátai. A fő ellenfél a cinikus és pragmatikus, ráadásul önelégült macsó Mortimer (Makranczi Zalán), aki nem csak a hatalomból, de kihűlt hitvesi ágyából is kipenderítené Edwardot, Izabella sokáig néma bátorításától kísérve. Kent, a király testvére (Szatory Dávid) ide-oda csapódik és helyezkedik, nem is annyira számításból, inkább azért, mert nem mer vagy nem tud egyik párt mellé se odaállni. Langyos figura, arra a sorsra jut, amit az ilyenek érdemelnek. Gyabronka József az összeesküvők napszemüveges segítőjeként és fehérgalléros gyilkosként tűnik fel. Főúrtól bérgyilkosig a további kisebb szerepekben Mihályfi Balázs és Fábián Szabolcs hatékonyan működik közre és/vagy próbálja érteni a helyzetet, amibe keveredett. Mint írtam, itt (majdnem) mindenki férfi: az illem és a helyes utódlás miatt Gavestonhoz feleségül adott királyi unokahúg, Margaret (Sztarenki Dóra) tulajdonképpen láthatatlan marad előadáshosszat, kár érte. 
Jelenetkép az előadásból. Fotók: Posztós János. A képek forrása: Café Budapest Fest
Jelenetkép az előadásból. Fotók: Posztós János. A képek forrása: Café Budapest Fest
Alföldi ezúttal nem engedi, hogy bármi – és gondolok itt elsősorban az ő sok ízben tapasztalt rendezői modorosságaira, a felszínt villámszerűen megvilágító, hatásos megoldásaira – elterelje a figyelmünket az egyedi eset mögött kirajzolódó általánosról. Előadása „helyspecifikus”, már abban az értelemben, hogy egyrészt a BMC antiszínházi terét alapvetően ügyesen használja (abba, hogy akár a tizedik sorból mennyit lát az aranyáron jegyet váltó néző a színpadon fekvő szereplőkből, esetleg a begurított játéktankokból, most inkább nem gondolok bele), másrészt három, a színpadi történések aktív részévé és részesévé váló zenésszel teszi koncertszerűvé a színházi élményt (zenei vezető: Gőz László). Lengyel Zoltán (orgona), Szűcs Péter (klarinét) és Zétényi Tamás (cselló) előszeretettel idéznek a reneszánsztól a barokkon át Satie-ig és tovább. A dühös király hol elhessegeti őket hangszereiktől, hogy maga kezdje el mérgében ütni az orgonát, máskor meg rájuk mordul, ha nem akarja hallani kritikusai kiáltozását. A zene az előadásnak meghatározója elejétől végéig, elnémít, ünnepel, kommentál, ironizál, megidéz és aláfest. És hogy a tragikus események fináléjában van-e ennek az egésznek valami tanulsága? Talán csak annyi, hogy a zenekar majd játszik tovább. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek