Mindig különösnek tartottam az irodalmi művek kíséretében ma már elengedhetetlenül megjelenő szövegeket, az ajánlót, a fülszöveget vagy a recenziót; mindegyikben van valamilyen kényszeredettség vagy idegenség, hasonlóan a kiállításkritikához vagy a képzőművészeti megnyitóhoz. Nyilvánvaló persze, hogy ezek a formák az intézményrendszer vagy az „üzem” szerves részei, a szabályok elfogadásához mégis határozott döntés kell. Bán Zsófia Turul és dínó című könyve esetében odáig tartott a húzódozás, hogy a recenzió megírása három hónapot csúszott; a szövegeket, esszéket és tanulmányokat először a nyár elején olvastam és jegyzeteltem ki, majd másodszor az ősz kezdetén. Az olvasásba így óhatatlanul beépült az idő dimenziója, az emlékezet számára újabb terek nyíltak: a legszomorúbb, hogy a könyvben és az első olvasáskor még súlyos betegséggel küzdő Esterházy Péter időközben meghalt. A kétféle jegyzetet összevetve kiderült, hogy a szempontok kicsit elmozdultak, a nézőpontok az idő múlásával milliméternyivel eltolódtak, a kép így lett sztereoszkopikus.

Az első feljegyzés szubjektív asszociáció volt (s három hónap elteltével világossá vált, hogy a fenti szubjektív viszonyulást Bán Zsófia könyve provokálja), egy régi, valamiért emlékezetes recenzió egyetlen mondata, amely a Die Zeit-ben jelent meg anno Karl Schlögel német történész esszékötete kapcsán: „Dieses Buch glüht von innen” – azaz ez a könyv belülről izzik. Sokáig őrizgettem magamban ezt a mondatot, időről-időre elgondolkodtam, miként lehet érteni. Bán Zsófia könyvével kapcsolatban jutott újra eszembe, de három hónap múltán már egy másik mondatot írtam fel, kicsit németes mondatszerkezettel: „Ennek a könyvnek mélysége van”. Valóban ez lehet a lényeg, s ez a második (néha az esszék, kritikák eredeti megjelenési idejével együtt a harmadik) olvasásra sokkal élesebben látszik. A Turul és dínó térbeli mélységekre épített könyv – ez már tulajdonképpen a címlapról is kiderül, de csak mint egy fordulatos film esetében, utólag ébred rá az ember.

Az emlékezet térbeliségéről van szó, s mi tehetné ezt plasztikusabbá, mint egy utazás, indításként Budapestről Berlinbe. A helykihasználás érdekében a gyerek plüssállatai egy ügyes és hétköznapi trükkel kétdimenziósra lapulva utaznak, hogy utána megérkezve, mintegy varázsütésre visszanyerjék eredeti kiterjedésüket. Ami elmesélhető, az kétdimenziós, a háromdimenziós tárgyak viszont megelevenednek: a plüssállatok életre pumpálásával elindul az emlékezés. Az emlékezet kereteit személyek és városok rajzolják ki: a könyv ajánlásában és az első szövegben említett, nemrég elhunyt nyelvész, elméletíró, médiaművész, Svetlana Boym off-modern gondolatán keresztül vezet vissza az út Walter Benjaminhoz, s így a városi térben gondolkodó flaneurhöz, majd onnan tovább, ismét előre, Didi-Hubermanhoz vagy Lacanhoz. Bán Zsófiánál az emlékezet és a tér, a kép és a mélység összekapcsolása azonban nem nevekre vagy készen talált és gondosan követett elméleti konstrukciókra épül, hanem – mint ez a könyv írásaiból világosan kiderül – a szerző gondolkodásának természetes útvonalaira; mintha a mélységkeresés egyfajta belső tulajdonsággal vagy képességgel függene össze.

A könyvben nincsenek véletlenek, a három alapegység Kulturális tér és emlékezet, Kép/regényes vadon és a Képes és képtelen emlékezet szigorúan egymásra épül, s mintegy függelékként csatlakozik hozzájuk a közelmúlt magyarországi személyes és kollektív történetét egybefűző „demo-kritikák” gyűjteménye – a műfaj kitalálásáért is irigylem a szerzőt. A három egységet összeköti a képi reprezentáció mögött meghúzódó mélystruktúrák feltárásának igénye; nem véletlen, hogy a könyvben az egyik leghosszabb idézet Nádas Péter Párhuzamos történetek című művéből a geológiai rétegek metaforarendszerét emeli ki. A mélyfúrás minden tekintetben értelmiségi tevékenység, s irányából az is következik, hogy a szerző nem a – múlt századi mintázat szerint – falakhoz képest méri be a saját helyzetét, nem a vízszintes távolságot méregeti, hanem megpróbál a felszín alá nézni. Mindez akkor látszik a legjobban, ha tárgya maga is a mélységekről szól. A könyv két központi darabja, a Lengyel Péter két művéről szóló fenomenológiai vizsgálat és a Nádas Péter W.-fejezetét és Forgács Péter W.-projektjét párhuzamosan vizsgáló 2W: Párhuzamos tekintetek című esszé.

A Lengyel Péterről szóló tanulmány esszenciálisan tartalmazza mindazt, amit Bán Zsófia a szöveg és kép, a privát és a kollektív emlékezet viszonyáról könyvében el akar mondani. „A képek Lengyelnél egy bizonyítási eljárás részei (bizonyítékok), mely eljárás nemcsak a Donnál eltűnt apa létezésére és halálára ’derít fényt’, hanem egyúttal a saját létezésére is. (…) Mondhatni életre-halálra megy a dolog, szó szerint, amit egy ilyen karcsú, törékenynek látszó, esztétikus elrendezésű kis könyvtől nemigen vár az ember.” Ebben a rövid idézetben is látszik, hogy a képeknek és a történeteknek Bán Zsófia számára hatalmas tétje van. (Benne van még ebben a szövegrészben az is, ahogy a szerző időről-időre szinte frivol módon kiszól a könyvből, kilép a tudományos szövegből, itt éppen Didi-Huberman hiány-kép fogalmának levezetéséből kibeszélve szólítja meg az olvasót/nézőt.) Irodalomkritikusként megmutatja, miért más ez a tét Lengyelnél, mint Sebaldnál, elméletíróként rámutat arra is, hogyan lehet és miért érdemes a képet és a szöveget egyetlen egységként látni. Ha az olvasó végiglapozza a könyvet, és csak a képeket figyeli, azzal még nem jut semmire, a szöveg elolvasása után azonban a fotók önmagukban végigpörgetve is érdekessé válnak. A legváltozatosabb témák, beállítások és képfajták váltakoznak, portrék, saját fotók, híres művek, közelképek, távoli nézetek – a külön bejáratú mnemosyne-atlasz szép sorozata talán csak egyszer bicsaklik meg, a harmadik fejezet végén, ahová a Német megszállás áldozatainak szégyenletes emlékművéből túl sok jutott.

Az egész könyvön végigvonul a távolságkeresés motívuma; Bán Zsófia közelebb hajol, majd távolabb megy tárgyától vagy alanyától, pont úgy, ahogy ezt Lengyel Péter esetében felismeri. Minden hátralépés a múlt rekonstruálhatóságára, megismerhetőségére irányuló kérdéssel függ össze – erre keres választ a valós városi terekben és a filmképek tereiben, a privát fotók kollektív emlékezet-tereiben és a szövegek újraolvasása nyomán rekonstruált terekben. A másik nagy, a köteten végighúzódó kérdés a tudás megőrizhetőségére vonatkozik, s ez összefügg a privát tapasztalatokkal. Az újonnan felvett egyetemi hallgatóknak évről-évre felteszem az egyszerű kérdést: mikor volt a második világháború? A válaszok egyre pontatlanabbak, egyre homályosabbak, a különböző előképzettségű fiatalok tudásában lassan elkopik a múlt. Bán Zsófia a kötet címadó esszéjében többek között ezt az egyre táguló űrt méri fel, a romokat és a veszteségeket állítja szembe a tudás és építmény kettősségével. Számára is úgy tűnik, hogy egyre több fiatal ember menekül a jelenből, egy olyan régmúltba, ahol már nem köti őket semmilyen történet. Bán Zsófia könyve valójában a privát történelem aktiválását tűzi ki célul, akkor, amikor műveket és történelmi eseményeket fűz össze, és akkor is, amikor az első világháború híreit és történeteit vizsgálja, és kapcsolja össze a mával. Mindez abban a pillanatban tudatosult bennem, amikor egy felvetett történeti szál mentén elkalandozva, olvasás közben eszembe jutott, hogy anyai dédapám és apai nagyapám egymás mellett harcolhattak Przemysl védelmében, talán ismerték is egymást, véletlenül. A történeteket előhívó stratégia – amelyet Bán Zsófia a képi és a téri fordulat háttere előtt alkalmaz – mintha az elmerülés szó pozitív és negatív értelme között bontakozna ki; egyik iránya a mélybe mutat, a másik a képek és az emlékek révén paradox módon megtart a felszínen.

A könyv kettősségek mentén is olvasható, többek között az ismerősség és az ismeretlen, vagy a test és a lélek felől. Nádas Péter és Forgács Péter művei és a szem-motívum kapcsán kerül a középpontba Freud, s a szálak innét megint csak a múltba vezetnek – milyen furcsa, hogy E.T.A. Hoffmann Homokemberéből kiindulva a szemgödör szó is a mélységgel függhet össze –, de mindez csak a testtel vagy a testről alkotott képpel összefüggésben értelmezhető. Bán Zsófia Nádas szövegeit elemzi, vagy az eugenika amerikai és magyar történeti vonatkozásai mentén elindulva érkezik vissza a jelenbe, mindig a test-kép-konstrukciókra koncentrálva. Nádasra vonatkoztatva rögzíti a módszert, de ő maga is az ismétlés eszközével él, újra és újra nekifut, hogy közelítsen egyes témákhoz, s ez nemcsak a szövegek egymás mellé szerkesztéséből tűnik ki, nyilvánvalóan ez a belső módszere. A híres és agyonelemzett kép, ahogy Lee Miller Hitler fürdőkádjában ül, az újabb elemzés nyomán, s összekapcsolva a Saul fia képi mélységével és élességével, most háromdimenzióssá válik – az olvasó mintha a Szárnyas fejvadász szerkezetével tudna körbejárni a fotó terében.

Ebben az összeállításban a kép és az emlékezet összefüggésével kapcsolatos összegzésnek tekinthető György Péter: Apám helyett című könyvének elemzése, amelyben Bán Zsófia másik módszere, az elemzett könyv és az elemzés egymásba oldása, vagy másképp közelítve a középpontba állított mű feldolgozási módszerének interiorizálása a leginkább tetten érhető. A szöveghez itt csak egyetlen kép társul, Gertrude Stein és Alice B. Toklas közös fotója, mivel az írás – az elemzett és az elemző egyaránt – a képek hiánya körül forog. Bán Zsófia saját hiánytörténetéhez köthető a kötet egyetlen tévedése: a Wannsee – Márton László örökbecsű bonmot-ja nyomán a „Mikor-tó” – nemcsak évtizedekkel ezelőtt, de a kilencvenes évek végén is befagyott egyszer, az átkelésről készített fotóimat azonban nem találom.

A Turul és dínó legfontosabb erénye, hogy a szembenézés fogalmának mély elemzését nyújtja, miközben képes – György Péter művéhez hasonlóan – megőrizni a személyességet és hangsúlyozni továbbadásának fontosságát. Valóban képes beszédaktusokat létrehozni, mivel beláttatja, hogy látásunk csak a múlt elbeszélhetővé tételén keresztül lép működésbe. Képes megmutatni az emlékezetpolitika csődjét, de az ellenállás melankóliája helyett az ellenállás eufóriájáról ír. Leírásaiban mélystruktúrákat tár fel; amiről beszél, a bőrünk alá hatol. Ezzel párhuzamosan könnyedén elemzi a látszólagosan felszíni jelenségeket, mindazt, ami viszont néhány év óta a saját bőrünkre megy. Mindebből mi sem látszik elsőre Szilágyi Lenke borítóképén, ahol egy kismacska nyújtózik, miközben a háttérben dínók és háromdimenziós csillámpónik gyülekeznek: egy idilli képben összefolyik valóság és játék. De néhány hónap múlva kiderül, hogy valahogy mégis megragad az emlékezetben, gondolni kell rá.