Ha alfa állapotba akarsz kerülni, nézz meg egy Umeda-opuszt, és az eredmény garantált! Korábbi tapasztalataink alapján akár így is felvezethetnénk a 2000-ben S20 elnevezéssel multimédiás művészeti vállalkozást életre hívó, a digitális technológia hardcore alkalmazása és speciális táncmetodikája révén világszerte ismert japán táncos-koreográfus-képzőművész újabb budapesti vendégjátékát, ha a befogadói oldal felől szemléljük. És miért ne onnan tennénk! Hogy aztán két darab után egy harmadik már senkinek nem esne jól egyszerre, mert kóros túltelítettséghez vezetne – mint az előadás után több felől is megcsapta a fülem –, az már más kérdés. Mindig lenyűgöz, amikor a művészet ilyen kézzel foghatóan fejti ki hatását: Umeda kis mértékben orvosság, nagy mértékben hipnózissal felérő méreg; ki tudja, lehet, de a következtetések levonásával ne rohanjunk ennyire előre.

A Drives előtörténete 2015 februárjáig nyúlik vissza, Umeda korábbi trafós fellépéséig, ekkor született meg ugyanis az együttműködés ötlete, amit tavaly nyáron szereplőválogatás, idén augusztusban pedig már a kész mű szigetes előbemutatója követett. A casting során a szokásoktól eltérően nem a homogenitás elve érvényesült, hiszen Dányi Viktória, Frigy Ádám, Horváth Nóra, Nagy Emese és Varga Csaba személyében, főleg alkatra és karakterre meglehetősen különböző táncosok kerültek be az ötfős előadói csapatba, ami eleve hordozott magában egyfajta izgalmas feszültséget.

Azt sejteni lehetett, hogy Umeda a saját, összetéveszthetetlen, három kardinális alaptétel mentén kiforrott mozgásrendszerét alkalmazza majd a magyar táncosokra (az állás mint alappozíció; a „természeti erőkkel” harmonizáló mozgás; és az áramlás). Viszont abban is biztosak lehettünk, hogy ezt a táncosok sem hagyják annyiban, és maguk fele hajlítják, a személyiségükhöz igazítják majd Umeda elképzeléseit, hisz egy ilyen kollaboráció mindig elfogadással és elengedéssel járó kölcsönhatások sorozata. Így aztán, ahogy várni lehetett, nem sorozatgyártott, konzerv-Umedát kaptunk, hanem olyat, amit valódi táncosok cipelnek a hátukon és nem automata robotok. Dányi Viktória szépen hagyja érvényesülni hosszú, plasztikus végtagjait, Nagy Emese némi gagás virgoncságot is csempész a mozgásába, az apró termetű Horváth Nóra kivált robbanékonyságával tűnik ki, Frigy Ádám marconamód fegyelmezett és koncentrált, Varga Csaba pedig olyan elementáris szólót rittyent az előadás második felében, amitől Umedának is bízvást leeshetett az álla.

A Drives-ból persze mindazon jegyek visszaköszönnek, amelyek a koreográfus más darabjait is jellemzik. A digitális képekkel megtámogatott erős vizualitás és a többnyire minden zeneiséget mellőző elektronikus hangbirodalom. A mozgás ellenben sokkal hangsúlyosabb: a magyar szakemberek közreműködésével létrehozott – föl-le, jobbra-balra futkározó vízszintes és függőleges fénycsíkokból álló – vetített látványvilág ezúttal nem bekebelezi és szinte fölszámolja a mozgást (és vele együtt az embert), mint a Holistic Stratában, hanem hátrébb húzódik és partnerséget ajánl.

Az üres, fekete színpadra érkező táncosok elsősorban a kar és felsőtest izolált játékából kiinduló, végtelen lassúságú monológokba kezdenek. Az öt, egymásról eleinte tudomást sem vevő párhuzamos szóló folyamatosan teljesedik ki: hirtelen kimerevedésekben, és a kimerevedésekből indított gyors replikákban utazik, metronómszerű pontossággal kattog, szorosan tapadva az elektromos kisülésekkel teli digitális hangzáshoz. Aztán idővel a térben szétszórt, önmaguk körül forgó kis magánuniverzumok egymás mellé rendeződnek és összezárnak. Önállóságukat megtartják, de már párbeszédbe elegyednek, reakcióba lépnek egymással és jól körülhatárolható közös halmazként pulzálnak tovább, amiből valaki mindig talál okot, hogy kivillanjon, hogy mutassa magát. 

Umeda láthatóan ura a struktúrának. A kép, hang, tér, mozgás virulens interakciójának. Mintha kivételes képessége lenne arra, hogy egy előadáson belül a végtelenségig variálja a rendelkezésre álló összetevőket. És ez többségében működik is. A Drives szinte egyetlen hibája azonban, hogy nem bír el negyven percet. A variációk igen, a darab nem. Formás, szép és lüktető, de kellő feszültség és forrpont híján idővel túlbeszéltnek tűnik.

Umeda egyik legismertebb szólóját, a 2011-ben készült Holistic Stratát, mely már mozgásminimalizmusával is radikálisan különbözik a Drives-tól, másodszor láthatta a hazai közönség. Az újrázás egy sikerdarab esetén mindig veszélyes. Jómagam, aki részese lehettem a korábbi találkozásnak, azon töprengtem, mit nyújthat egy olyan darab, amiben már nem érhetnek meglepetések. Hiszen ezt a szuperszonikus hangi és képi ingerekkel nézőn lazán átmasírozó futurisztikus tripet nyilván nem élhetem át még egyszer úgy, mintha soha nem láttam volna. És az a döbbenet, hogy de. Újra gyerek lettem, mint akit kedvenc meséje minden olvasáskor magával ragad, és aki ismét lélegzet visszafojtva figyeli Umeda jéghideg virtuális bolyongását a vég nélkül kavargó-hullámzó pixelrengetegben.

Az, hogy egy konkrét színházi tér a pillanat töredéke alatt virtualizálódik, és egész előadás alatt nem találunk benne egyetlen stabil pontot sem, egyszerre gyűr le és emel föl, nyújtja titkos álmaink zuhanás élményét és riaszt végtelen lélekölő magányával – most is megrázó nézői tapasztalat. Mintha egy színpadnyi széles, őrült nagy laptop képernyőjébe ugranánk fejest, amelyben hol magunkat próbáljuk meg nem teljesen elveszíteni, hol meg csak (b)ámulunk az érzékszerveinket szünet nélkül bombázó digitális káprázat láttán. Pedig annyira szimplán egyszerű az egész, hogy az már szinte fáj: apró pontok, pixelek, fénylő csillagok, kavargó hópelyhek, százezer, millió, milliárd, szélesvásznú digitális mozgóképekben elbeszélve, amely tetőtől talpig felöltözteti a teret – és benne az/egy ember, aki (szinte) nem csinál semmit.

Umeda hanyag eleganciával besétál a színpadra, megáll a közepén, lazít, megmozgatja a tagjait – és hopp, a hirtelen mozdulatlanságba dermedő apró ember „helyén” máris egy vagy ezernyi tűfénnyel virtualizált Umeda-klón áll. Emberarca még kétszer suhan át az előadás alatt, valamikor a közepe táján, amikor meglepetésre ismét lazítani próbál, és a darab végén, amikor – mint aki jól végezte dolgát – kislattyog a színről. E három jelenésen kívül minden más színtiszta képmágia, vizuális sokk, melyben az ember alkotta technológia szívrebbenés nélkül fölzabálni igyekszik annak készítőjét, de legalábbis hivalkodón uralkodni próbál rajta és felette.

Umeda több szólójának létezik múzeumi terekbe tervezett (video)installációs változata is – ilyen a Haptic (2010), a split flow (2011) vagy a Holistic Strata –, amelyben a néző szabadon barangolhat, és így aktív részese lehet egy új valóság születésének. A Holistic Strata színpadi változatánál csak egy lépés választ el bennünket attól, hogy ezt személyesen is átéljük. A csábítás nagy. Ilyenformán tehát tényleg van abban némi igazság, hogy a darabot sokan inkább a képzőművészet felől közelítik és magyarázzák. Merthogy mozgás alig, az is végig helyhez kötött és igen redukált, a „táncos” szinte ki sem lép egy körülbelül fél méter sugarú körből, pózaival hol menetirányba fordul, hol a „zajos képek” ellen dolgozik, és csak a legvégén engedi el magát, akkor indul be mint egy eszkavátor, sebesen hasogatva maga körül a levegőt. Az egészben a paradoxon az, hogy ennek ellenére megkerülhetetlen, folytonosan beleütközünk, mert ő van a középpontban, ő a viszonyítási pont, őrajta keresztül szemlélünk mindent – miközben a látvány a főszereplő.

Lehet, de nem feltétlenül szükséges a Holistic Strata mögött magvas politikai üzenetet keresni az embert szőröstül-bőröstül benyelő virtualitásról. Bár ahogy egy korábbi, a darab kapcsán született tanulmány is utal rá (Pfisztner Gábor: Összjátékok, Balkon, 2015/6.), Umedától nem áll távol az az egyes keleti filozófiákból is származó nézet, mely szakít az ember történelmileg determinált központi szerepével, kellő fontosságot tulajdonítva a(z ember) környezet(é)nek is. És ha jól belegondolunk, tényleg nincs másról szó Umeda darabjaiban sem, mint ember és környezet találkozásáról. Aztán hogy ez éppen mit hoz, ki jön ki jobban belőle, merre lendül ki az inga, az már más lapra tartozik.