Már azért sem véletlen a párhuzam, mert mindkét alkotó Temesváron született, majd Németországba emigrált: Müller 34 évesen hagyta maga mögött Ceausescu diktatúráját, Lazarescu viszont csupán tizenegy volt, amikor a szülei már a szabad világban (1990-ben) úgy döntöttek, hogy elhagyják az országot. 

Tizenegy gyermekév nem túl sok idő ahhoz, hogy valaki sok mindent felfogjon a rendszerből, de ahhoz bőven elég, hogy megérezze a sejtjeiben, a zsigereiben a természetét, a gyerekkor burkán átszivárgó tapasztalatokon keresztül megsejtse azt, amihez még alig vannak fogalmai. Lazarescu viszont nem a nyolcvanas évekről, nem személyes sejtéseiről beszél, hanem a ’68-as Romániáról. Arról az időszakról, amikor mindenki Csehszlovákiára, Dubcekre és az emberarcú szocializmusra figyelt, amíg az orosz tankok (négy baráti ország segítségével) újra rendet nem tettek. Ceausescu viszont híres beszédében elítélte (nagy tévedésnek nevezte) az inváziót (olyannyira, hogy a román csapatok nem is vettek részt benne), és ezzel elkezdte lassú közeledését a Nyugat felé, mint a keleti blokk „reformista és különutas” vezetője.

Ez az Utazás apánkkal című német-román film történelmi háttere, amelynek története egy sváb család életén keresztül bontakozik ki. Mihai orvos, és annak érdekében, hogy édesapját kivihesse Drezdába, ahol életmentő műtét várna rá, még arra is hajlandó, hogy a szeku besúgója legyen. Öccse, Emil ezzel szemben a lázadó tizennyolc évesek életét éli: gitározik, falfirkákkal hergeli a rendszert, és gyűlöli a sztálinistákat. Végül megkapják az útlevelüket, ám az utazás pechjükre épp egybeesik az invázió megindulásával, így csakhamar egy NDK-s kényszerszálláson találják magukat, a többi külföldivel együtt. A románokat Mihai partizánakciója után a berlini román nagykövet menekíti ki, s mivel nem utazhatnak haza Csehszlovákián keresztül, a szovjet kerülő pedig az adott politikai helyzetben túl kényes és kockázatos akció lenne, az NSZK-ba kerülnek. Ahol Mihaira a szerelem, a szabadság, a kommunista német fiatalok rettenetes és komikus csőlátása és számos kihívás vár.

Lazarescu mozija jól láthatóan nem az újkori és méltán sikeres román filmiskola terméke. Nem egy kimerevített pillanatba sűríti bele a diktatúra drámáját, mint Mungiu mozija (4 hónap, 3 hét, 2 nap), és nem is a puritán realizmus és az antihősök világába vezet el, mint Porumboiu alkotása (Forradalmárok). Az Utazás apánkkal sokkal inkább keserédes komédia, kelet-európai tabló, némi müncheni kitekintéssel, ami egy-két kellemes pillanat kivételével éppolyan fojtogatónak tűnik, mint a szögesdrót másik oldala. Lazarescu sok színt kever össze, és nem is tehetségtelenül: a road movie könnyedsége találkozik a diktatúra már jól ismert sötétségével és az ellenállás romantikájával, s mindezt hol viccesen, hol érzelgősen, hol drámai hangon adja elő, szinte jelenetről jelenetre változtatva meg az elbeszélés tónusát. Talán ezért is tűnik kissé zsúfoltnak, helyenként elnagyoltnak és egyenetlennek a film, miközben nem tesz vállalhatatlan engedményeket a szórakoztatás felé, és nem kezdi ki a történelmi ábrázolás hűségét sem (ezt néha korabeli bejátszásokkal is megtámogatja). Ha nem is túl emlékezetesen, de pontosan mutatja fel azokat a kompromisszumokat, amiket a túlélés érdekében kellett megkötni akkoriban, hol a szerelmet, hol a szabadságot, hol az önbecsülést áldozva fel. (A film végül az Art Mozik Nemzetközi Szövetsége zsűrijének díját zsebelte be.)

Ha nem is a diktatúráról beszélt (bár közvetve arról is), de a diktatúrában született a thaiföldi polihisztor, Prabda Yoon első mozija, a Motel Mist. A Salingert és Burgesst fordító, amúgy hazájában elismert író, festő és zeneszerző mozis próbálkozása könnyedén felkerülhet a legérthetetlenebb alkotások toplistájára, ám ez az érthetetlenség sajnos nem sarkall oly lelkesen a megfejtésre, mint egy-egy Lynch-dolgozat. Itt sokkal inkább a reménytelen beletörődés dominál. 

Pedig ritkán hallani olyan szellemesen és szimpatikusan szabadkozó rendezőt a vetítés előtt, mint a miskolci Cinefest utolsó versenyfilmjét felvezető Yoont. Előrebocsátotta, hogy sokan bizony menekülni fognak (így is lett), és még többen fogják gyűlölni az alkotását (ebben sem tévedett sokat). Rokonszenves hozzáállása miatt titokban meg is fogadtuk, hogy mindenképpen a kevesek között lesz majd a helyünk, és igenis szeretni fogjuk az általa komédiának titulált filmet. De nem lehet a végtelenségig elfojtani a kritikust, aki már az első óra után kiabálni kezdett bennünk, hogy a második óra végére csüggedten adja fel. 

A Motel Mist az a film, amely folyton azt sejteti, hogy különféle mélyebb és megfejtésre váró szimbólumaival sokkal többet mond el, mint amit látni enged. Hogy van az egész, amúgy minimalista katyvasz mélyén valami, ami nem borzolja, hanem simogatja az értelmet. Hogy a két főszál (egy igen vékonyka bosszútörténet, sokkolónak szánt, néhol valóban vicces szado-mazo enyelgéssel nyakon öntve és egy sci-finek vagy csak valamilyen pszichológiai fricskának szánt vergődés) között valóban van összefüggés, és egész nem úgy lóg dramaturgiailag a film vázán, mint lila tehénen a gatya. 

Pedig ez történik. A Motel Mist, ha akarom, a kiszolgáltatottságot, a hatalom természetét, a lázadást, a férfi-női viszonyt boncolgatja, de szinte bármit ideírhatnék, mert némi logikai tornával bármilyen értelmezést rá lehet húzni a képekre, ami legbiztosabb jele annak, hogy a sokszínűség végül is a gomolygó semmit takarja. Nem is a blöfföt, mert ahhoz talán frivolabbnak kellene lennie. Radikálisabbnak és csalogatóbbnak. De hát erről Lynch mesélhetne sokat egy kávé mellett.