Nem volt nehéz megszeretni a denveri zenekart a 2012-es, saját nevüket viselő bemutatkozó album után, és nem csupán amiatt, hogy igencsak fülbemászóan, játszotta a countryval, folkkal átütött rockot. Mintha egyenesen a Sláger Rádiónak írtak volna minden egyes darabot. De leginkább azért maradhatott sokáig a lejátszóban a korong, mert a dalaikat valami olyan derű és életöröm mozgatta (még az érzelmesebb, szomorkásabb darabokat is), ami képes volt felvillanyozni a hallgatót, még egy kiadós Radiohead- és Placebo-adag után is. A Lumineerst tehát a Jóisten is a színpadra, pontosabban a Nagyszínpadra teremtette, még csak az idősávban nem volt egészen biztos, de végül az előzenekar előzenekaraként léphettek fel a Sziget utolsó napján. Velük viszont megint egy olyan „divatos” együttes jött el, mint két éve az Imagine Dragons volt, akiket év elején már a Sportcsarnokban köszönthettünk, vagyis öles léptekkel halad a headliner státusza felé. 

Alig kezdődik el a koncert, azt máris érezni, hogy a nemrég megjelent, kicsivel gyöngébbnek érzett második album (Cleopatra) sokkal jobban viselkedik élőben, a Sleep on the Floor és az Ophelia máris a Lumineers-univerzum közepébe röpít. Wesley Schultz és csapata pont azt hozza, amire számítottunk, kevésből varázsol sokat, néha csak ketten maradnak a színpadon az ötfős zenekarból, de akkor sem hiányzik semmi, elég egy lábdob és a gitár, máskor a cselló, meg időnként a zongora, és máris olyan, mintha rakatnyi világzenész lepné el a helyet, sok száz hanggal. Hamar ellövik legnagyobb slágerük, a Hey ho patronjait, és nem is ez lesz a csúcspont, hanem valahol a Dead Sea és a Submarines környékén jön el, hogy igen, ennél jobb helyen most nem is lehetnénk a Szigeten, ráadásul az élményért még csak nem is taposnak halálra. 

Aztán Schultz gondol egyet, és a lehető legnagyobb természetességgel elvegyül a tömegben, mindenféle kíséret nélkül, valami olyasmi jár a fejünkben, hogy most még megteheti, a rajongás most még inkább csak szeretet, a magamutogatás még jófejség, senki sem akarja leszakítani a karját, hogy elvigye emlékbe, ahogy az ő részéről sem kicentizett gesztus elvegyülni az alattvalók között. Pislogunk egyet, és máris a Stubborn Love szól, és ez olyan hatást vált ki, amit minden kézrátétellel gyógyító kuruzsló megirigyelhetne, megmozdul a szívcsakránk, és határozottan megölelnénk, ha nem is az egész világot, de a mellettünk bulizó, kissé elhasznált holland párt már biztosan. Kicsivel több mint egy órát tartott az egész, mégis az egyik legjobb élményként könyveljük el, a Lumineers nagyon jó irányba tart afelé, hogy az új évezred Fleetwood Mac-évé váljon, sőt talán több is.

Az a feszesség, ami igen jót tett a két lemezből gazdálkodó Lumineersnek, a Last Shadow Puppetsnek sem tett volna rosszat. A minden ízében brit szupergrup 2008-ban robbantott a The Age Of The Understatement című, majdhogynem tökéletes albummal. A dolog még annál is nagyobbat szólt, mint várták, egyszerre fürödtek a díjakban és a közönség szeretetében, aztán nyolc évig csend, sokan már el is temették a brit zene újabb tiszavirágát. Aztán idén jött az új, megint csak majdnem tökéletes album (Everything You’ve Come To Expect), és hirtelen ők lettek a Sziget egyik leginkább várt fellépője. 

Az LSP ráadásul azzal is eldicsekedhet, hogy két egyenrangú énekese van, Alex Turner és a basszer Miles Kane, akik a lehető legtöbbet hozzák ki a két dudás felállásból. Hol egymásra tromfolnak, hol egymás elől veszik el a show-t, máskor meg szerelmesen kokettálnak. Turner, aki túl sokszor túr a hajába, és kicsit mindig úgy mozog a színpadon, mintha ott ébredt volna fel, és ez enyhén szólva meglepi, tegnap még a haverokkal sörözött, aztán bedőlt az ágyba, most meg ezer és ezer ember üvölt előtte, ezt meg mégis hogy? Kane ezzel szemben az ősállat, a szétverem, felszántom, ízekre szedem a hangfalat típus, és ez a koncert első felében nagyon is jól működik, az Aviation és a Miracle Aligner úgy szól, hogy a sírhatnék kerülget, hálát adok a teremtőnek, hogy van fülem, aztán a Bad Habbits után lassan, de biztosan kezd szétesni az egész, mintha eleve csak egy órával kalkuláltak volna, és a fennmaradó harminc percre, pláne a végére már nem lenne több ötletük, levonulni meg mégse lehet. Pedig itt sem lennének rossz dalok, az In My Room-ot vagy a Meeting Place-t bárki megirigyelhetné, valahogy mégis szétfolyik az egész, nem másszák meg az addig olyan szépen építgetett hegyet. 

Nem sokkal később viszont már mégis hegynek látom azt a dombot, mert Hardwell az élettől is elveszi a kedvem. Egyrészt mert minimális változtatással tízszer adja el ugyanazt a valamit, nyakon öntve az egészet önfényező és gagyi vetítéssel (Istenem, hol van már a Chemical Brothers elegáns minimalizmusa?). A záróbuliba persze beleadnak mindent: lángnyelvek, lézercsóvák, konfetti, szász és száz fényrúd, füst és működ próbálja feledtetni, hogy milyen rettentően silány és divatos „zene” zabálja az agysejtjeinket. És nem is marad más tanulság, minthogy minden DJ-t iszonyat fahanggal áldotta meg a sors, miközben harminc szóból gazdálkodik (ezekből három a Sziget, a fucking és Budapest). A látvány viszont csak ideig-óráig tudta feledtetni azt a rettentő sivárságot, ami eluralta a színpadot, és amihez képest Avicii a konzervzene Mozartja. Mi meg száraz szemmel visszasírtuk a szerteszét unt Faithlesst. De ezt senkinek sem merném bevallani.