Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TÉVEDÉS FORRÓN ÉS LÁNGOLVA

Öngyilkos osztag
2016. aug. 4.
Nagy lendülettel érkezett az Öngyilkos osztag, és a végén nem is az derül ki róla, hogy a király, szegényke, megint meztelen, hanem hogy eleve pucéran született. David Ayer filmje még a jólöltözöttség illúziójához sem jut el ebben az igen harsány, és igen fölösleges moziban. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Kamaszként, az indiános és háborús filmek rajongójaként láttam először, de mindmáig emlékszem arra, hogy kiknek szorítottam leginkább A piszkos tizenkettőben. Először is természetesen a Charles Bronson alakította Wladislawért, aki a legkevésbé volt piszkos a piszkosok között, majd a renitens Frankóért (John Cassavetes), aki úgy ünnepelte a küldetés sikerét, hogy rögtön belehalt, és persze ott volt még a simlis, vigyorgó Pinkley (Donald Sutherland) és a dagadó izmú, galamblelkű Posey (Clint Walker). És egy kicsit a legpiszkosabbért is, a rasszista Maggottért (Telly Savalas), aki még az akció alatt is szeretett volna megerőszakolni egy-két nőt. És még sorolhatnék néhányat, mert hiába voltak egytucatnyian, mindegyik önálló és emlékezetes karakter volt, ráadásul úgy lettek hősök, hogy közben tudtuk: egyben bűnösök is.

Azért kezdtem ilyen messziről, mert az Öngyilkos osztag előtörténete is itt gyökerezik, a régi klisében: gyűjts össze néhány rosszfiút, akiket épp leírni készül a társadalom és a világűr, adj nekik még egy esélyt, hogy jobbá, szimpatikussá, szerethetővé váljanak. Ám a séma nem működik jól megírt karakterek nélkül, már azért sem, mert a történet végét már az elején tudni lehet (naná, hogy megmentik; naná, hogy kiszabadítják). És itt, épp ebben bukik a legnagyobbat az év leginkább várt, vagy csak annak beharangozott képregényfilmje. Pedig nem is olyan régen A galaxis őrzői mutatták meg, hogy akár egy fából (Groot) és egy mosómedvéből (Rocket Raccoon) is lehet nemhogy hasznavehető, vagy a sémába illeszkedő, de a maga iróniájával és vállalt kikacsintásával a sémát felülíró, újat hozó karaktert teremteni.
Az Öngyilkos osztag bár mindent elkövet, hogy szintén könnyed legyen és fesztelenül szórja a poénokat (egy-kettő el is találhatja a nézőt), miközben elvileg kicsit izgulnánk is, ám e köré annyi blődséget szuszakol be, hogy semmilyen formában, sem kényszeredett mosolyú paródiaként, sem szuperprodukcióként nem lehet komolyan venni. Idegesítő, kétdimenziójú, az életszerűség minimumát sem hordozó karakterek hemzsegnek a filmben, s a legtöbb szájából még kilóg a félig írt szövegbuborék. 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Nagyon sok terhet raktak például a Harley Quinnt alakította Margot Robbie vállára, aki láthatóan mindent megtesz, hogy megszabaduljon a „jó és dekoratív nő” sémájától, ám A Wall Street farkasában sokkal messzebbre jutott e tekintetben, mint itt akár egy villanásra is. Mert a zakkant és fülig szerelmes Quinn nem bosszantó, ahogy a film szeretné elhitetni velünk, hanem irritáló, és ebben méltó párja Joker. Jared Leto változata nagyon messze van Jack Nicholson és fényévekre Heath Ledger Jokerétől, aki az új évezred érzékeny pszichopatáját/terroristáját hozta össze, és aki minden mozdulatában és rögeszméjében valódi fenyegetést hordozott. Jaredé viszont egyszerűen csak infantilis. 
Unalmasan kiismerhető Deadshot karaktere, és még unalmasabb Boomerang Captain, talán egyedül El Diablo villanthatna fel valami valódi drámaiságot, de a tűzbetűkből fellobbanó LOVE a film egyik legkínosabb momentuma. Mint ahogy arra is csakhamar rá kell jönnünk, hogy alapvetően nem a színészekkel van a baj, bár Will Smith a megkapónak hitt csücsörítésével már rég nem tűnik annyira átütőnek (jó érzékkel nem vett részt A függetlenség napjának folytatásában, de az osztaggal talán még rosszabb lóra tett), de Leto, Robbie, Courtney vagy Kinnaman kimondottan jó karakterszínész, a kiskanalat is el tudnák játszani, ha megteremtenék nekik a megfelelő kontextust. A legjobb példa arra, hogy a silány történet ékegyszerű karakterei hogyan temetik maguk alá a színészeket, az Viola Davisé. Miközben egymagában képes elvinni a hátán a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? című sorozat mindkét évadát a maga sokoldalú, energikus, célratörő ügyvédnőjeként, itt csak halovány mása önmagának: az osztagot kiötlő és azt irányító főnökeként inkább hasonlít egy elszántabb adóbehajtóra.
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Az eredetiség illúzióját csiricsáré színvilággal, harsány trükkökkel próbálja létrehozni az Öngyilkos osztag. A túlszínezésnek leginkább a két gonosz esik áldozatául: a nagy és látványos fegyvere előtt félmeztelenül vonagló Varázslónő és bumfordi fivére inkább a Szellemirtókba való, de egy jó arányérzékkel bíró rendező talán ott sem engedélyezne nekik egy jelenetnél többet. Mivel a világ elpusztítója híján van mindenféle félelmetességnek, így az öngyilkos akció alól máris kirántják a szőnyeget, jobban drukkolnánk a szedett-vedett csapatnak, ha a díszlet- és jelmeztervező ellen indulna a támadás. Valódi gonoszok és szerethető karakterek nélkül (még véletlenül sem bukkan fel olyasvalaki a több mint két órában, akivel egy kicsit is tudna azonosulni a néző, akiért egy kicsit is szoríthatna), a történet fordulatai jelenthetnék a maradék esélyt, de az is dadog az alkotók kezében, úgy tud zavaros és göcsörtös lenni, hogy közben néhány tőmondattal is leírható. Ez talán már önmagában is bravúr. 
Bár ezt nyíltan sehol sem mondja ki, az Öngyilkos osztag mégis azzal a lelkes vállalással lép a nézők elé, hogy megújítja, új szintre emeli a képregényfilmek világát. Ezzel szemben David Ayer (a nem túl jól sikerült Harag, és az emlékezetesebbé vált Az utolsó műszak rendezője) nagyon messzire sodródik Christopher Nolan vállalkozásaitól, Zack Snyder éjsötét Watchmenjétől vagy a túlstilizáltság bajnokától, Frank Millertől. Az Öngyilkos osztag e tekintetben igazából visszalépés: a nem annyira rajongóknak azt üzeni, hogy a képregények világa zavaros univerzum, tele bárgyú szuperhőssel, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, és igazából mindegyiknek a zárt osztályon lenne a helye. Nem a mi világunkról beszélnek metaforikusan, hanem saját, öntörvényű káoszuk körül forognak, követhetetlenül és nézhetetlenül. Vagy mi még rosszabb: érdektelenül. Az Öngyilkos osztag túlvállalása egy másik Ayer mozival, a Szabotázzsal mutat meglepően sok rokonságot: a Killing hűvös üdvöskéje, Mireille Enos ott is a filmtörténet egyik legidegesítőbb nyomozóját hozta össze (Lizzy), és a rendező ott sem volt képes gátat szabni a parttalan ripacskodásnak. 
Mondjuk ki tehát: az Öngyilkos osztag az év eddigi legnagyobb tévedése, valahogy ez ég belénk a LOVE helyett, és nem is érzünk mást, csak valamilyen keserű és égett szagot utána. Meg az unalom édes, hosszan elnyúló ízét.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek