Sokkal jobban érdekelt egyébként Sia rejtőzködése, amíg meg nem tudtam a valódi okát. Addig azt hittem, hogy a láthatatlanság hátterében valamiféle szégyenérzet van, és egy szégyenlős popdíva erősen újraértelmezné azt a képet, amelyet a popdívákról eddig kialakítottunk. A valóság ezzel szemben egy kicsit unalmasabb, ugyanis ő azokkal a negatív hatásokkal fordul így szembe, amelyek a műfaj természetes velejárói: a karaktergyilkossággal, az állandó kritikáknak és zaklatásoknak való kitettséggel. Ismerjük Amy Winehouse szomorú történetét, emlékszünk arra is, amikor Britney Spears kokainmámorban nekiugrott a hajának egy nullásgéppel, tudjuk már, hogy sztárnak lenni nem mindig frankó.
Korántsem Sia az első rejtőzködő sztár. Ne menjünk vissza David Bowie-ig vagy Marilyn Mansonig, mert az ő esetükben az önálcázás oka nem egészen ugyanaz, mint Siánál. Az énekesnő sokkal inkább a Lady Gaga-jelenséget utánozza, aki szintén a szenvedő sztár szerepébe bújt karriere kezdetén (és csúcsán). Ő volt az, aki egy hatalmas tojásban érkezett a 2011-es Grammy-díjátadóra, és nincs is talán több olyan jó humor- és arányérzékkel megírt popszám a csillogás mögött magzatpózban vergődő sztárok lelkéről, mint a Paparazzi.
Ha egy kicsit rosszindulatú vagyok, azt mondom, a popsztárok nehéz élete ellen ágálva, illetve ezt az éppen nagyon divatos diskurzust kihasználva Sia tulajdonképpen saját – bizonyára hasonlóan nehéz, de azért anyagi javakkal is járó – popkarrierjét építgeti. Ennél viszont sokkal fontosabb kérdés, hogy hogyan épül fel egy önmagát álcázó énekeső vizuális megjelenése, és ezen a ponton kezd igazán különlegessé válni a történet.
Sia ugyanis talált magának egy alteregót, Maddie Zieglert, aki mindössze 12 éves volt, amikor Sia menedzsmentje kihalászta őt az egyik amerikai tehetségkutatós reality-műsorból. Három klipjében szerepel, és fellép a koncerteken is. Ő Sia lelkivilága, amely lehetne unalmas közhely, ha nem Maddie Zieglerről beszélnénk, mert ahogy ő táncol, abban van valami megejtő. És nem pusztán arról van szó, hogy kitűnő táncos, hanem nagyszerű színésznő és egészen furcsa jelenség. Azért furcsa, mert bár egy gyereket látunk a videókon, sokszor épp a gyermekekről kialakított sztenderd képünket ássa alá arcjátékával és mozgásával.
Hatalmas tabu a gyerekeket és a szexualitást egy lapon emlegetni, az viszont biztos, hogy Maddie Ziegler figurája Sia klipjeiben kifejezetten erős szexuális tartalmat (is) hordoz. Persze, ennek semmi köze a szexualitás általános videoklipes megjelenési formáihoz, a jelenség egyáltalán nem obszcén vagy visszataszító, nem tárgyiasítja a női testet (maximum annyira, amennyire a befogadás önmagában megteszi azt). A három klip közül a legnagyszerűbb az Elastic Heart (rendező: Daniel Askill), amelyért az énekesnő rajongói magukból kikelve üvöltöttek pedofíliát és erkölcstelenséget.
Bár az utóbbi vádakkal a legkevésbé sem értek egyet, a klipben Maddie Ziegler és Shia LaBeouf tánca valóban erősen átszexualizált, ráadásul erőszakos, brutális. Ahogy Sia magyarázkodó levelében írta felháborodott rajongóinak, ez egy allegória, amelyben a lelke két része hadakozik egymással. Nagyon megható ez, de a videó mégsem ettől érdekes, hanem épp attól, amit a rajongók némi prüdériával kifogásolnak benne: a meztelenség (annak imitálása a testszínű és testhez feszülő jelmezekkel), a kosz (a szereplők testén, ruháján), a közeledések, a távolodások, az ütések és érintések, illetve a két test közötti különbözőségek (filigrán, szőke kislány és szálkás, kimunkált férfitest). A klip talán legszebb része a vége, amikor az öt perces intenzív ketrecharc után a két szereplő kibékül, és az egyikük úgy dönt, kiszabadítja a másikat a ketrecből. Ám míg Maddie átfér a rácsok között, addig Shia fennakad rajtuk, a lány próbálja kirántani őt, majd, mikor már a zene sem szól, egyre kétségbeesettebben cibálja a férfit, aki mind enerváltabban veszi tudomásul, hogy neki nincs út kifelé.
A másik két videó, amelyeknek Maddie a főszereplője, a Chandelier és a Big Girls Cry (szintén Daniel Askill rendezte őket). Előbbi helyszíne egy félhomályos, félig kipakolt lakás, olyan, mintha lakói már majdnem elköltöztek volna, csak pár bútort kellene még elszállítani onnan, meg hát az ottfelejtett gyereket. Ezt a lakást táncolja körbe Maddie, és a dalszöveggel összevetve a látottakat – egy csaj szombat estéje, aki alkoholba fojtja bánatát –, egyértelmű, hogy a lírai én félig kipakolt lelkében vergődik a hátrahagyott gyerek. Ez így leírva pocsék és közhelyes, mégis jó nézni a klipet, ahogy jó nézni a Big Girls Cry-t is, ahol aztán tényleg semmi mást nem látunk, mint Maddie-t sötét háttér előtt; a koreográfia koncepciója pedig az, hogy a lány kezei saját életet kezdenek élni, és össze-vissza bökdösik, lökik, csipkedik és ütögetik az arcát. Kezei egy bizonyos ponton még pár tablettát is a szájába tömnek, majd a következő pillanatban megkönnyebbült arccal kezd forogni a képben. Nem akarnám beleerőszakolni a túlzó referenciakeresést a jelenetbe, de azért fontosnak gondolom, hogy Sia többször nyilatkozott korábbi gyógyszer- és alkoholfüggőségéről.
Érdekes kérdés Siával kapcsolatban, hogy míg önmagát védi a sztárság nyűgeitől és veszélyeitől, lazán figyelmen kívül hagyja, hogy egy kiskamaszt tol maga helyett gyakorlatilag ugyanebbe a pozícióba. Maddie Ziegler ugyan nem popsztár, de jelenleg az egyik legtrendibb énekesnő alteregójaként nyilvánvalóan nagyon korán megtapasztalja ugyanazokat a zaklatásokat és kritikákat, amelyek ellen Sia harcol. Ám a lényeg sokkal inkább a produktum: ezek a videók nagyszerűek, ahogy Sia zenéje és a Maddie-vel közösen alkotott, kissé skizoid, performatív önmeghatározás is.