Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

REPLAY

3 tenor a szigeten / Budapesti Nyári Fesztivál
2016. aug. 2.
Operagála világpremier – hirdette a július 22-i hármas tenorkoncertet plakát és műsorfüzet, ami persze megmosolyogtató, hiszen premier helyett inkább sokadik utánjátszás volt ez az este. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Ma már történelem az az este, amikor José Carreras, Plácido Domingo és Luciano Pavarotti 1990 nyarán, Caracalla termáinak impozáns romjai között, a római foci-VB döntője előtt egy nappal, összeállt egy közös koncertre – és valamibe nagyon beletalált. A hatalmas sikerre való tekintettel a Három Tenor azután, a rajongók millióinak lelkesedésétől és kisebb tömegek kitartó fanyalgásától kísérve, 1994-ben, 1998-ban (és majd még jó néhányszor) megismételte együttes attrakcióját, amely menedzserek sorát bátorította fel hasonló tematikájú koncertek szervezésére és lemezek megjelentetésére. Így tehát jött a Három Szoprán, a Három Basszista, a Három Kontratenor, s persze összeállíttattak az egyes hangfajok nemzeti hármasságai is. A főszereplők mindazonáltal a tenorok maradtak, s hogy e kényes férfihang hallgatásában mily hőn óhajt tobzódni a közönség, azt a 9 tenor hazai sorozata bizonyíthatja tán a legékesebben. (A legutóbbi ilyen, a tenorokat felszorzó koncertről néhány hete be is számolhattunk itt, a Revizoron.)

Martin Mühle
James Valenti és Halász Péter

A Margitszigetre most három, itthon nagyjából ismeretlen külföldi tenoristát toboroztak össze a Budapesti Nyári Fesztivál szervezői: az amerikai James Valentit (38), a francia Sébastien Guéze-t (37) és a brazíliai születésű német Martin Mühlét (47). Húzónévről hármuk kapcsán aligha beszélhetünk, ám forma szerint az amerikaié a legnagyobb név, hiszen Valenti 2010-ben Richard Tucker-díjat nyert, s hármuk közül egyedül ő énekelt már főszerepeket a MET, a Covent Garden és a Scala színpadán. Guéze a Domingo énekversenyén, az Operalián elért második helyezésére lehet a legbüszkébb, míg a tenorhármasság korelnöke, Mühle életrajzában Mannheim és Graz emlegetése jelzi a pályafutás viszonylag korlátozott voltát. Igaz, az ő rezüméjében egy szentmargitbányai Aida-produkció is ott szerepelt, s erről a szabadtéri előadásról (és benne Mühle Radameséről) szép emlékeket őrizhet a határ menti kirándulásokra is vállalkozó magyar operabarát.

Ám az Mühle életerős tenorjának ismeretében is meglepőnek bizonyulhatott, hogy a gazdag programú margitszigeti koncerten borult, pontosabban visszájára fordult a papírforma. James Valentiről ugyanis hamar kiderült, hogy legalábbis rossz estéje van: a hangja szűkösnek, kis volumenűnek és fénytelennek hallatszott, s ha be is melegedett valamelyest a vócse az est második felére, azért a jóvágású, magas amerikai énekszava ekkor sem tetszett mámorítónak. Ráadásul Valenti elkövette azt a könnyelműséget, hogy első bejövetelekor nemtörődöm gesztusokat láttatva lépdelt mikrofonjához, s ezzel – valamint karizmátlan pódiumlétével – igazán nem könnyítette meg az amúgy eredendően lelkes tetszésre hangolódott közönség dolgát.

Jóval kedvezőbb benyomást keltett a francia tenor, akinek kisfiús külseje panaszos színű és a csúcshangoknál enyhén hiszteroid hanggal párosult. S habár Guéze hangereje se tűnt éppenséggel imponálónak, azért a francia nyelvű számokban megtapasztalható stílusérzék, a Che gelida manina lendületes előadása vagy épp az énekes jelen készültségi fokát még meghaladó Eleázár-ária (Halévy: A zsidónő) merész vállalása igencsak rokonszenvessé tette a koncert Benjáminját.

Sébastien Guéze. A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál
Sébastien Guéze. A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál

Az est legnagyobb hangja mindazonáltal a brazil-német spinto tenoré volt. Mühle megszólalásai már a közös ráadások előtt is azt az érzést keltették a hallgatóban, mintha az énekes torka nagyobb hangerőre lenne föltekerve kollégáinál, s ez a benyomás csak még jobban megerősödött akkor, amikor a három tenor – a Három Tenort másolva – közös áriázásra és mókázásra vállalkozott. Mühle hangja ráadásul, ha nem is kifogástalan kultúrájú, képes olyasfajta autoritással és vonzerővel megszólalni, amely érthetővé teszi, miért is döglenek annyian, férfiak és nők egyaránt, a tenorokért és a tenoráriákért.

Merthogy a közönség ezúttal is ilyen férfiakból és nőkből állt össze, s ők együtt olyan lelkes hangulatot teremtettek, amely többé-kevésbé akár függetlenedhetett is a felhangzó produkcióktól. A Három Tenor-élmény újrajátszása motiválta az egybegyűlteket, ahogy azt a koncertet záró közös áriák percei fényesen és zajosan bizonyították. Valenti, Guéze és Mühle ugyanis jószerint lemásolta Carreras, Domingo és Pavarotti hajdani bolondozásait és manírjait, s ettől szinte megmámorosodott a közönség. Jóllehet, azok a bolondozások és manírok, ki- és összekacsintások annak idején merőben érdektelenek lettek volna, ha nem épp attól a három operatörténeti legendától és első osztályú médiasztártól látjuk őket. S most mégis megtörtént a kisebbfajta csoda: három, nagyjából ismeretlen tenorista sikerrel játszotta újra az akkori jeleneteket, a magyar közönség legnagyobb örömére.

A koncert áriáinak kíséretét és az ilyenkor elmaradhatatlan zenekari nyitányokat és közzenéket a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara szólaltatta meg, Halász Péter vezényletével. Halász és zenészei figyelmes kísérőknek, több zenekari számban pedig rokonszenvesen motiváltaknak mutatkoztak. Nyilvánvalóan nem rajtuk múlt az este sikere, de úgy tűnt, ez a tudat nem kényelmesítette el sem a karmestert, sem a zenekari muzsikusokat. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek