Csakhogy Richard Wagner szövegíróként rendre visszatér a tengerhez, a vízhez, a szélhez, a bárkákhoz. Nem értem, ha a mai rendezőknek ilyen határozott elképzeléseik vannak a helyszín és a kor eltérítéséről, miért tisztelik vallásosan a szöveget, és miért nem merik hozzáigazítani a dikciót az akcióhoz?

Rálik Szilvia és László Boldizsár

Először játszanak Wagnert a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Persze ez csak Wagner-light, a zeneszerző legrövidebb, legolaszosabb remekműve. A muzsika monumentalitása maradéktalanul kitölti a nagy teret, a kamarajeleneteknek pedig megfelelő keretet ad az előadás. Khell Csörsz díszlete dinamikus tereket hoz létre, az előre és ferdén is lejtő platókon, az oldalsó erkélyeken és az időről időre a színpad fölé beforduló hidakon izgalmasan lehet elhelyezni a szereplőket és a kórusnak is jut elég tér. A díszletfalak kitakarják a Szentháromság szobrot, a Dömötör tornyot és a Dóm tövét, a lámpákat tartó vasállványzat meg keresztbe vágja a két tornyot. Két év után a színpad visszafordult abba az irányba, amerre korábban 82 évig állt. De nem oda, mert a székesegyház fölújítását a püspökség úgy intézte, hogy a lépcsőkre már nem lehet színpadot építeni, a lépcsők alatti öltözőket pedig turisztikai célra akarja hasznosítani az egyház. Persze momentán a Bolygóhoz nincs is szükség templomra, bár a keresztény szimbólumokat éppen lehetne hasznosítani. A háttérben mutatós bolygó jelzi a világűr közelségét. Füzér Anni az alapszínekkel dolgozik: a női kórus kékben van, Daland népének szkafanderei sárgák, a legénység kékben és szürkében feszít. A Hollandinak természetesen a fekete marad, tépett bőrhatású ruhája-köpenye jól hat, különösen az egykilencvenes, szikár, szakállas címszereplőn. Erik terepszínű gyakorlója is nyomban mutatja, mennyire más világot képvisel, mint vetélytársa.

Tetszik, hogy a nyitánynak csak a végét dramatizálják, először csak vetített számsorok és absztrakt képek kísérik a muzsikát. Nagy probléma viszont, hogy a Hollandi (űr)hajója csak a zenében érkezik meg, a színpadon nem. Vajon a színpadtechnika akadályozta meg vagy nem is volt rá szándék, hogy megképesítsék a darab színpadilag leghatásosabb mozzanatát? A Fonókórust legutóbb Kovalik Balázs a MüPában mosókórussá alakította. Szabó Máté búzaaratást tervez a női karnak. Rendben, bólintunk, a férfiak messze járnak, az asszonyoknak kell betakarítani a kenyérnekvalót, ráadásul a lányok még koszorút is fonnak a kalászokból. Ám élőben, a helyszínen valahogy jobban tetszett az előadás, mint, most, hogy a mozzanatait sorra veszem.

A darab fő dramaturgiai problémája a Hollandi hisztije. A férfi ugyanis a III. felvonásban Senta és Erik veszekedésére lép be, s azt indokolatlanul hűtlenségként azonosítja, és elvitorlázik. Ez mindig rázós pont, nehéz hihetővé tenni. Ezúttal azonban Senta és Erik a színpad jobb és bal oldalán 8 méter magasban egy-egy erkélyen áll, köztük vagy 10 méter szakadék, üresség, bármiféle hűtlenség fizikailag is lehetetlen, a szcenika is épp az ellenkezőjét mondja.  A Wagner-opera két előadása jó háromnegyedes házak előtt ment. Ez különösen szép teljesítmény, ha beleszámítjuk, hogy erős konkurenciája is volt: egy-egy EB-nyolcaddöntő. Megvallom, szombaton reménykedve sétáltam ki a szünetben, hogy a város focipüspöke biztosan fölállított egy kivetítőt oldalt (ha már a turistákra hajt), de hiába. Csak egy közeli sörözőben láthattam lazításként pár nagy helyzetet a német-olaszból. Aztán visszaballagtam a másik lelátóra, tovább néztem a hollandi-norvégot, ha már az EB-re egyikük sem jutott ki. (Nota bene a norvégokat éppenséggel mi ejtettük ki!) A foci mellett a hang-verseny is döntetlenre állt, de ez élvezetesebbnek bizonyult.

Erre a meccsre nagyszerű játékosokat válogattak össze. Kálmándy Mihálynak legjobb szerepe a Hollandi. A hangosításon keresztül is érzem, milyen hatalmas zengése van ennek a basszbaritonnak. A telt mélységtől a fénylő magasságig két oktávon át egyforma erővel szól. (Megengedem: időnként kissé túl egyforma erővel.) A hangszínben van valami szomorúság, a színpadi jelenségben pedig tépettlelkűség. Magánynak, reménynek, szerelemnek, halálvágynak a végtelensége szól hangjában. Kapásból senkit nem tudok mondani ma a világon, akire elcserélném. László Boldizsár olyan fölényes könnyedséggel dalolja Eriket, hogy menten Lohengrin és Stolzingi Walter szólama rémlik föl előttünk. A tónus fiatalos, fényes, az alak szeretnivaló. Ugyancsak nemzetközi színvonal Wiedemann Bernadett Maryje is, csak neki kevesebb zene jut. Altorjay Tamás basszusa Kálmándy mellett még kevésbé tűnik kormosnak, de magabiztos éneklése életteli, és Daland amúgy sem mondai félisten, hanem a történet civilje. Rálik Szilvia szőkesége egyformán jól mutat Senta dacos mintás harisnyájában, miniszoknyával és a széllebegtette hosszú, áttetsző égszínkék menyasszonyi ruhában. A szólamot is hozza, csak világos, felhangok nélküli szopránján épp a lány megszállott titokzatosságát nem sugározza.  Az angol másodligából igazolt vendégsztár, Paul Potts hozza azt, amit elvártak tőle. Intonációja nem mindig makulátlan, ám a hangszín vonzó, a magasság is szépen szól, alkata pedig épp azt a különösséget képviseli, ami a Kormányosnak bizonyos különállást ad.

Fotók: Szegedi Szabadtéri Játékok

Kesselyák Gergely vérbeli operakarmester, nagy energiával szó szerint vezényli a szokásosnál nagyobb, szerteágazóbb apparátust. A muzsika hatásosan szólal meg a keze alatt. Csak a végleteket, az igazi intimitást, a fájdalom mélységét nem célozta meg. Persze kérdés, hogy szabadtéren ez egyáltalán lehetséges-e? Emberléptékűre sikerült beállítani a hangosítást, nincs semmi túlzás, mindig a muzsika ereje, sohasem a decibel hat.

Ha nem jött meg az a hajó, értelemszerűen el se tud menni, még kevésbé elsüllyedni, a főhős megváltó halálát sem láthatjuk. (Hab a tortán, hogy a Hollandi úgy menekül el, hogy legénységét otthagyja a parton, persze a modern űrhajók nyilván automatizáltak…) Wagner úgy képzelte, Senta is a vízbe ugrik, majd: „Messze távolban felmerül a vízből a megdicsőült Hollandi és Senta; a Hollandi átöleli asszonyát.” Nos, ők szinte a rivaldánál, a búzamező közepén tűnnek föl, túl közel, egy kicsit sem misztikusan. Itt fáj leginkább, hogy az egyház eltolta magától a színházat, itt hiányzik leginkább a szakralitás, amit az épület és a helyszín biztosíthatna.