Gáspár Sándor: Annak idején az is nyilván könnyített a hasonlításban, hogy életkorban közel vagyunk egymáshoz, 16 hónap van köztünk. Az arcon kívül a hangunk is annyira hasonló volt, hogy telefonon bárkit meg tudtunk téveszteni, még akár drága édesanyánkat is. Csajozásnál persze ez kifejezetten jól jött, randimegbeszélések, -lemondások, lehetne sorolni. Sőt, egyszer egy tévéfilmet kellett a testvéremnek utólag szinkronizálni, ami egyeztetési problémák miatt nem jött össze, így a rendező engem kért meg rá.

GS: Napi kapcsolatban vagyunk, és ha csak lehet, megnézzük egymást. Az utóbbi időben kissé le vagyok maradva, az említett Caragiale-darabban láttam a testvéremet legutoljára, Miskolcon. 

GS: Ha a barátságot leszűkítem a csak szakmai kapcsolatokra, érzékelhető, hogy a változások befolyásolják a barátságokat is. Ennyi év alatt az ízlés átalakulhat, ami nem feltétlenül táplálja a barátságot. A jó kapcsolatokban van valami közös emberi érték. A mi szakmánkban ez bonyolultabb, mert az ízlésbeli változások, hatások, amelyek érik az embert társulatoktól, rendezőktől, kollégáktól, mindenkire másképp hatnak. Szinte törvényszerű, hogy a korábbi, akár főiskolás barátságok évek alatt elhalványulnak. De tudok ellenpéldát is mondani, Bán Jani barátommal ez hosszú évtizedek óta működik. Nyilván az is kellett hozzá, hogy azok az utak, amelyeket együtt és külön bejártunk, stílusban nem nagyon különböztek egymástól.

GS: Így van, nem akarom ismételni, de mindenki másképpen dolgozza föl azokat a hatásokat, amelyek érik akár színészként, akár magánemberként, bár nehéz a kettőt szétválasztani.

GS: Nem hiszem, mert alapvetően megváltozott az ízlésünk, ami már az előadáson is látszott a vége felé. Van az a mondás, hogy stílussal, ízléssel nem lehet vitatkozni. És bár voltak rá próbálkozások, kibeszélni sem nagyon lehet.

 

GS: Ezt könnyű lenne ráhúzni erre, de szerintem ez sokkal egyszerűbb: az egyén tehetsége, útja nem a politikának van alárendelve. A személyiség a meghatározó, a művészi pálya pedig nagyon változó.  Nekem mindig Páger Antal vagy Kállai Ferenc marad a példa, akik nem a régi dicsőségükre hivatkoztak, hanem minden életszakaszukban érvényesek maradtak.

GS: Nem vagyok összegzős típus. Viszont azt tapasztalom, és akkor maradjunk Shakespeare-nél, hogy az Ahogy tetszik Orlandójától, mondjuk, Othellón keresztül zökkenőmentesen meg tudtam érkezni a Lear király Gloster figurájához. 

GS: Nem, a szerződésem kötelez. Ez bizalmi dolog, ha ott tartok, hogy visszaadnám a szerepet, akkor inkább elmegyek. Színházban erre nem volt még példa, más felkéréseknél persze igen, akár filmnél, akár külső színházi szerepnél. Egyeztetési problémák miatt, vagy nem tetszett a szerep, vagy nem szerettem volna az alkotókkal dolgozni.

GS: Nagyon sok mindent ki lehet sarkítani ok-okozati összefüggésben a politikára, de én a művész ízléséből nézem mindezt. Vidnyánszky Attilával például többször dolgoztunk együtt és remekül, de amikor fölállította a Nemzeti Színház vezetői gárdáját, világossá vált, hogy az nem az én ízlésem szerint való.  Ilyen egyszerű. Mindent rá lehet fogni a politikára, de én gyakorlatiasabb vagyok, színészként nekem az ízlés a legfontosabb. 

GS: Szerintem a színháznak progresszív módon kell működnie. Amikor valami avíttságot látok már a megfogalmazásban, elképzelésekben is, azt gondolom, ott nekem nem lehet helyem. Hogy a politika miért helyezi azt az ízlést előtérbe, hatalmi helyzetbe, ami számomra elavult, korszerűtlen, ennek elemzése nem az én tisztem. Nem tartom helyesnek, de ugyanakkor arra sem vagyok hajlandó, hogy én ettől összeroppanjak, föladjam az elveimet, keserű ember legyek. Szerencsére nagyon sok színházcsináló van, akikre érdemes figyelni, mert jól lehet velük dolgozni.

GS: Ha csak a rendszerváltásig megyünk vissza, ahhoz képest döbbenetes a változás, mert kiderült, hogy ebben a pénz diktálta világban teljesen háttérbe szorult a közszolgálatiság. Ha leszűkítem ezt a kultúrára, azon belül is a színházra, azt látom, hogy ebben a 25 évben nagyon sok tehetség nőtt föl, viszont esélyük sincs arra, hogy a színházon kívüli közönség megismerje őket. Az én generációmnak szerencséje volt, rengeteget forgattunk filmben, televízióban. Ma nagyon nehéz a tehetségnek méltó felületet kapni a nagy nyilvánosság előtt. Azért szerencsére jönnek fiatal színészek a pályára, még akkor is, ha tudják, hogy a társadalmi, anyagi megbecsülés közel sem olyan, mint régen, hogy nehéz megszerezni az ismertséget, hacsak nem mennek el főzőműsorokba szerepelni…

GS: Hogyne, a Radnóti egy világváros speciális művészszínháza, a fehérvári egy város népszínháza, egészen más küldetése van, más a műsorpolitikája. Különösebben értelme nincs összevetni a kettőt. Hogy színészileg ez nekem mit jelent, az más kérdés. Én a Radnótiban korábban sokat játszottam. A hetvenkedő katonát több mint háromszázszor.

 

Székesfehérváron a népszínházi jellegből adódóan nagyon széles a skála, a már említett Gloster vagy Bulgakov Őfelsége komédiásának címszerepét is eljátszhatom, de akár a Balfácánt vacsorára Francois szerepét vagy Sztálint is a Mesterkurzusban. Szerencsére a pályámon nagyon sokféle szerep talált meg, akár pesti, akár vidéki színházban. Az Új Színházban egy évadon belül voltam Othello és Übü király, a morális és az amorális hős. De lehet, hogy ez az én speciális szerencsém.

GS: Biztos, de ne kérdezd hogyan, mert nem az én dolgom. Véleményem persze van, de azt megtartom magamnak A rendezőre vagyok kíváncsi, hogy mit lát bennem. Azt hiszem, ezért nincs is szerepálmom. El is vagyok kényeztetve, és mindig elámulok, milyen szerepekben gondolnak rám a rendezők.

GS: Eszembe jutott, de csak azért, hogy megerősítsem magam abban, hogy ez nekem nem hiányzik. Nem égtem ki színészként, ma is izgalmat jelent a partnerekkel való közös munka, a közönséggel való találkozás. Rendezőként csatlakoznék azon színészkollégák táborához, akik játékmesterként profin le tudnak bonyolítani egy előadást, de semmi több. Amíg színészként extrább minőséget jelenthetek, nem akarom magamat középszerű játékmesterré degradálni. 

A középszerrel nehéz mit kezdeni. Azt látom, hogy ha valaki középszerű, nagyon igyekszik magáról valami képet kialakítani, az igazi tehetség pedig nem forszíroz semmit. A középszernek fontos, hogy mindig úgy érezze, hogy a figyelem középpontjában van, talán nem is annyira a színpadon, hanem inkább a civil megnyilvánulásokban. Sokkal aktívabb, mint az igazi tehetség, csak nem tudja sűríteni a lényeget színpadon, filmen.

GS: Hát igen, vannak olyan nagy szériával futó előadások, amelyek nagyon sikeresek, és inkább jól megcsináltak, mint valós értékkel bírók.

GS: Valóban néhányszor politikai pamfletté válik egy-egy előadás, de azért van ellenpélda is. Gondolok itt a Nemzeti Színház Mephisto előadására. Hű maradt Klaus Mann világához, gondolatiságához, és anélkül, hogy direktben politizált volna, nagyon erősen szólt a mának. 

GS: A fehérvári színház erejét nemcsak az mutatja, hogy mennyien nézik a városban, vagy az, hogy jönnek Pestről is az előadásokra, de az is, hogy például a Vígszínházban megmutattuk a Mesterkurzust vagy az Őfelsége komédiását. Nagyon erősít bennünket a város vezetése is, mert amit ők képzelnek Fehérvár jövőjéről, polgárosodásáról, abban nagyon fontos szerepe van a színháznak. Ezért nagyon fontos, hogy szinte a nézők fele diák. Ezek a fiatalok első színházi élményként mondjuk a Cserhalmi-féle Leart vagy László Zsolt Hamletjét látják, és egész életükben emlékezni fognak ezekre az előadásokra.