Az utazástól – leginkább a nagyvárosi turizmus tapasztalataitól – a kultúrák technikai-technológiai értelemben is értett különbözőségén át az otthontalanság képzetéig sok minden eszébe juthat az olvasónak, és ezek az előzetes várakozások szintjén jól beilleszthetőek a szerző eddigi műveinek horizontjába. A kötetet formai és tartalmi sokszínűség jellemzi, de ez korántsem jelenti azt, hogy az egyes versek között ne lenne itt-ott kifejezetten hangsúlyossá tett hálózatos kapcsolat.

A borítón látható ködös hegygerincek és az ég kékjét térbeli mélység nélkül hasító repülők a cím előtagjának univerzális kiterjedését erősítik, a kozmikus távlatot, amit Tóth Krisztina versei az én rétegeibe pillantva, befelé figyelve rajzolnak fel. De a versbéli kontextusából kiragadva a cím sajátos kettősséget is hordoz: nem világos, hogy a lírai én és a világ viszonylatában pontosan hol helyezkedik el, milyen szerepet tölt be a praktikus kis áramátalakító készülék. Szájbarágós költészetmetaforának is tűnhet, de csak addig, míg el nem jutunk a Világadapter című vershez, amiben a szó szimbolikus jelentése fontosabbá válik a metaforikusnál. „Mindig utólag / tudni biztosan, mi lett volna a jó, / mintha ismeretlen városban távolodna / az ember egyre saját lelkétől, összehajtott / térképpel, nyakában színes sállal” – szól az egész kötet titkos alaphangjaként érezhető bágyadt melankólia a versben, miközben valójában egy „említésre sem méltó” mikrotörténet válik – itt is – versanyaggá. A vers beszélője a világadaptert az érzelmek közvetítőjeként láttatja: „Figyelem a jövés-menést, / hamvas, barázdált, vagy épp kortalan arcokat, / és sejteni vélem, hogy az utazók közt / ki az, akinek van: ki tudja / bármikor konvertálni a világot, gépeit / ismeretlen szívek lüktetésére kötni (…)”. Maga az állítás, amit a vers tesz, sajátos áttételeivel és közvetett kapcsolódásaival a mondat szintjén is megjeleníti azt a kívülállást, azt a flaneur-pillantást, ami a nagyvárosi embermasszában feloldódó szemlélődő sajátja: a vers beszélője nem vesz részt, csak megfigyel, gondolatfutamokat rögzít. 

A kötet nem hoz nagy újdonságot Tóth Krisztina költészetében: a recepció által sokszor emlegetett közvetlen, személyes énbeszéd jellemzi leginkább ezeket a verseket, a hangsúlyozottan hétköznapi – leginkább nagyvárosi – környezet színterei (metró, villamos, parkoló) válnak a versek fő helyszíneivé. Olyan banális helyzetekből bomlanak ki a versek, mint a mondatfoszlányok kihallása a szomszédban zajló telefonbeszélgetésből, vagy egy-egy gyerekkori emlék felidézése. A tematikus csomópontok közül, amelyek köré a versek szerveződnek, a legfontosabb az idő múlásának tragikus tapasztalata: barátok, ismerősök elvesztése, találkozás egy régi szerelemmel. „Mindenki elment, ez van, mindenki elment” – mantrázza a Futamidő című vers zárlata, míg a Környék című versben a megtalált, felismert idő helyként jelenik meg: „Átérsz egy hídon, és odaát mindenki fiatalabb nálad: / a járókelők, a biciklisták, a fák, a szobrok. / Lehet, hogy ez az idő, csak eddig sose láttad. / Valahogy nem akadt ezen a vidéken dolgod.” 

Nemcsak a kötetcím értelmezhető sokrétűen, de a versekben is nagyon gazdag és finom szövésű utalásháló működik. A Futamidő című szöveg egy önreflexív megjegyzéssel indít, a vers írásának nehézkességéről, megakadásáról tudósít („Mindenki elment, ez van a papíron, / ezt a halott sort mantrázom percek óta. / Nem olyan jó sor, kár is volt leírnom”). Ezáltal mintegy belátunk a vers keletkezésének terébe, a szöveg „mögé”, ami – a fikció szerint – mindenféle zavaró ingerrel téríti el a költőt leírandó soraitól. Ugyanakkor kiváló alapanyagot is szolgáltat elkapott mondatok és bizarr ready made-ek formájában. A „horpadt fejű sellőbarbi” („mint egy mutáns, ijesztő, szőke répa”) képe milyen szépen és rémisztően mutatja meg a technikai sokszorosíthatóság korának frusztrációját! 

A kötet négy ciklusra tagolódik, a harmadik A tanítvány címet viseli. A csavaros nyitó- és záróvers átírásokat, stílusimitációkat fog közre (főszerepben Weöres Sándor, Kálnoky László, József Attila, Vörösmarty és Kosztolányi), ám ezek az hommage-szövegek nem illeszkednek szorosan a kötet szövetébe. A formajátékon és a tiszteletadás gesztusán nyilvánvalóan túllép A koravén cigány című A vén cigány-átirat és a Bánk bán alakját megidéző Bánk, magában című vers: az „anyaföldet” és a „hazát” megszólító szövegek nem illeszkednek teljesen ebbe a nagyon személyes és inkább az én mikrotörténeteiből építkező költészetbe. A leginkább mégis a Litera 10. előszilveszteri partiján készült Dante-átirat lóg ki a sorból, számomra egyáltalán nem tűnik indokoltnak ennek a majdani életműkiadás függelékébe illő szövegnek a kötetbe való felvétele.  

A záró ciklus a legkevésbé koherens, a nagy változatosságot mutató versek itt nem képeznek szoros egységet. A talált tárgyak és történetek számomra vonzóbb költészete mellett felbukkan például egy enigmatikus-metaforikus tendencia is (Hosszúalvó), aminek csillámlóan gazdag képi világával teljes ellentétben állnak az apa halálát tematizáló, pattogósabb, már-már minimalistának tűnő, viszonylagos eszköztelenségükkel tüntető és éppen ezért megrázó versek (Magnak jó lesz, Szobák, Dió, Sehol hamu).

„A világ közben áramlik észrevétlen / át a testen, bármikor zárlatot, / túlfeszültséget keltve, nem beszélve / ingadozásról, hevülésről. / Egyetlen rossz döntés, legyőzött / kísértés, fejben átszámolt pillanat / és évek telnek el rögtön” – szól a kötet címadó verse. Tóth Krisztina versei ezeket az ingadozásokat, hevüléseket ragadják ki az áramlásból, és tárják elénk. Ez szerintem a narratív versekben sikerült legjobban: a szerző költészetének és a tárcanovellái világának határvidékéről eredő szövegek legalább olyan jók, mint a tárcanovellák legjobban sikerült darabjai, de mégis többet bíznak az olvasó fantáziájára, több irányba továbbgondolhatók. A hétköznapibb történetektől, történetmondástól elemelt versek néhol túlhajtott fennköltségbe csapnak át, emiatt például a Csillag című vers kicsit önmaga paródiájává válik, mikor azt olvassuk: „néhány érvényes, örvényes pillanat”, vagy hogy: „testek beszéltek iszonyú, / üszkös nyelven, kék lánggal égve / át az időn, füstölgő csillagok”. 

Noha Tóth Krisztina új kötetének van egy pezsgő, színes oldala is, meghatározó alaphangja mégis a mélabú. „Minden máskor és másképpen jön el, mint / azt az ember valamikor remélte, / vagy el se jön” – olvassuk a Háromnegyed című versben: ezek a kesernyés ízű életválság-szentenciák a verseskötet számomra legkevésbé vonzó rétegét alkotják. A karcos, groteszk elemekkel tűzdelt szövegek (mint a Turista, a Világadapter vagy a Futamidő) viszont többszöri újraolvasásra késztetnek.