Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EGY ŐRÜLT NAP

Jeffrey Lane – David Yazbek: Nők az idegösszeomlás szélén / Budapesti Operettszínház az Átrium Film-Színházban
2016. jún. 5.
Csak kapkodom a fejemet: biztos, hogy az Operettszínház új bemutatóján járok? A színpadon xanax-koktél és motoros üldözés, harsány színek és szókimondó szövegek, féltékenységi dráma és női praktikák minden mennyiségben. Ja meg színház is, elég nagy dózisban. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Különös módon filmjeimből gyakran készült színdarab, aminek minden bizonnyal forgatókönyveim kissé színpadias drámai felépítése az oka, és aminek mindaddig nem is voltam tudatában, míg föl nem fedeztem, hogy filmjeimet színpadon játsszák.Pedro Almodóvar mondja ezt egy régi interjúban, és első nemzetközileg is jegyzett filmsikere, a legjobb külföldi mozi Oscarjára jelölt 1988-as Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén sem kerülte el a sorsát. 2010-ben a Broadway-n, később a Westenden mutatták be Jeffrey Lane zenéjével és dalszövegeivel, David Yazbek szövegkönyvével a hasonló című musicalt. Ami a kritikák (meg a jegyeladások) alapján ott és akkor mérsékelten sikeres vállalkozás volt, az Budapesten akár be is jöhet. Mármint akkor, ha bejönnek a nézők is az előadásra. Erre pedig minden okuk megvan.
Janza Kata az előadásban
Janza Kata az előadásban
A vállalás önmagában is figyelmet érdemel, hiszen a musical bemutatása része annak a folyamatnak, melynek során a Budapesti Operettszínház rajongóit – és talán saját művészeit – is meglepve vesz elő minden értelemben kihívást jelentő zenés színházi anyagokat. Mert a csapat nem egyszerűen átruccant a Nagymező utcából a Margit körútra: mást és máshogyan mondanak, mint amit megszoktunk (vagy úgy véljük, hogy megszoktunk) tőlük. A premiernek komoly tétje van, hiszen a színház úgy akarja teljesíteni törzsközönsége könnyen detektálható elvárásait, hogy közben új rétegeket is megszólít. Hogy érdemi átjárás születik-e hosszú távon, azt nem tudom, mindenesetre a színpadon látottak meg a szünetben kihallgatott nézői beszélgetések – melyek őszintébbek bármely statisztikánál – alapján erre van esély.
A színpompás, túlzsúfolt és szeszélyes Almodóvar-film cselekményét nagyjából követi az amerikai szerzőpáros musicalje, ám a mozi gátlástalanságát és zabolátlanságát meg sem közelíti a szentimentális vég felé lejtő zenés darab. Madrid, 1987: a helyhez és időhöz illően szétszórt szinkronszínésznő, Pepa álomvilágban él, ahol mindent a szeretője, az imádott, ám valahogy sosem utolért férfi, Iván lénye határoz meg. A Nők az idegösszeomlás szélén tulajdonképpen nem más és nem több, mint az Iván nyomában loholó, egyre fáradtabb Pepa kissé konfúz és széttartó sztorija. 
Az alapot ugyanis Almodóvar szokás szerint rengeteg mellékszállal, kitérővel és váratlan epizóddal tűzdelte meg, a musical szerzői meg ezek közül kiválogattak és jó érzékkel felerősítettek, újrahangoltak néhányat. Az adaptációban a volt feleség, Lucía alakja meghatározóvá növekszik, az Almodóvar-filmekben gyakran és különösebb indok nélkül felbukkanó, a főszereplők életét akár egyetlen megjegyzéssel gyökeresen felforgató vadidegenek közül a taxisofőrt (majdnem) mindentudó narrátori szerepkörrel ruházzák fel. Különbség még, hogy a Pepa további életét meghatározó nagy fordulatot érzelgősen kidomborítják, emellett vannak annyira nagyvonalúak, hogy jutalomjátékot adjanak Pepa kattant topmodell barátnőjének, Candelának. 
Szomor György és Peller Anna
Szomor György és Peller Anna
Réthly Attila ügyes, jó ízléssel összerakott rendezésének szembetűnő jellemzője, hogy meg sem próbálja imitálni az Almodóvar-film(ek) összetéveszthetetlen világát: saját, önjogán érvényes és érdekes közegben meséli el a mozaikszerű történetet, és ebben a magyar szövegnek, a látványvilágnak, a flott koreográfiának és zenei megvalósításnak, meg néhány komoly színészi alakításnak is egyforma fontosságú szerep jut. Varró Dániel fordítása, különösen a dalszövegei jól állnak és jól csúsznak a játszóknak: nem elég, hogy értjük a sorokat, legtöbbnyire még értelmük is van. Khell Csörsz egyszerűnek látszó tere rejtett járásokkal teli remek találat: nem csak Pepa fejében folyik össze a szinkronstúdió fiktív meg a saját lakásának nagyon is reális valósága, hanem a színpadon is. Velich Rita jelmezeinek színe, anyaga, mintája kihívó válasz a tér minimalizmusára: a történet korában tartott kortalan ruháiról általában viselőik tömör jellemrajza is leolvasható. Varga Vincének a lyukacsos falra vetített videóit kezdetben soknak érzem, de aztán elfogadom, hogy akár ilyen is lehetett az a bizonyos nyolcvanas évek végi Madrid, mindenesetre a színek, a villanások, a gyors vágások mozgósítják, de nem másolják a filmemlékeket. Balogh-Barta Viktória pörgős koreográfiái hiánytalanul betöltik a máskor oly szűkös színpadot. 
Musicalhez illően fergeteges a felütés: Mészáros Árpád Zsoltnak nagyszerűen áll az utasai zsebe helyett a lelkükben turkáló, nagydumás taxisofőr figurája. A celebmércén a középvonalnál lejjebb csúszott, a szinkron mellett dobozos gazpacho és minőségi felmosórongy reklámozásából, no meg altatókon élő Pepa kétségbeesetten keresi az egyetlent, az igazit: Ivánt. A nő folyton a telefonon lóg – nem csoda, ha ismerős a szituáció, hiszen Almodóvar annak idején Cocteau Az emberi hang című drámájából indult ki, majd messzire rugaszkodott tőle. És bár a szereplőt meglehetősen hálátlan helyzetbe hozzák az írók, hiszen alapjáraton nincs más feladata, mint előadáshosszat vágyni és vágyakozni, sóhajtozni és a kezét tördelni, Peller Anna pontosan és árnyaltan mutatja meg a kissé lökött, de nagyon szerelmes nő felnőtté válásának egymást tempósan követő állomásait. Személyes fejlődésregénye csúcsa, a férfi nélküli gyermekvállalás majd’ harminc éve nálunk forradalmi tett lett volna, Almodóvar legendásan emancipált nőalakjai között azonban a férfi faképnél hagyása a nagy lépés, nem pedig a musicalváltozat által – főleg a lendületét veszítő második részben – kissé túlbeszélt terhesség. Az egyetlen célra összpontosító Pepát nem, de a nézőt ki tudja mozdítani a butuska barátnő rövid, ám igen hatásos epizódja a telefonnal, ami kivételes fizikai teljesítményt is követel: Gubik Petra remekel a végtelenre nyúló telefonzsinór mindkét végén.
Jelenetkép. A képek forrása: Budapesti Operettszínház
Jelenetkép. A képek forrása: Budapesti Operettszínház
A gyémántkeménységű női tengely másik végpontja Lucía, Iván volt felesége. Janza Kata főszereppé növelt, perfekt alakításában minden ott van, ami miatt érdemes (zenés) színházba járni. Az, ahogyan a maníros szórakozottság és a közveszélyes elmebaj kevercsét prezentálja, amellett, hogy elképesztően mulatságos, mély emberismeretről is tanúskodik, hiszen a színésznő magabiztosan láttatja a saját múltjába menthetetlenül beleragadt asszony tragédiáját és a jelen elmeállapotához vezető út stációit is. Fia, a megint kiváló Kocsis Dénes által gyávácskának és irányításra vágyónak mutatott Carlos, és menyasszonya, a Simon Panna alakításában kissé pasztellre sikeredett Marisa félve-bizakodva asszisztál a nem annyira kedves mama újabb szeszélyeihez. A tegnapelőtti meg a hirtelen tegnapivá lett nő sarkában máris ott a mai: Ábrahám Gabriella némileg szögletesen hozza Paulinát, a legalábbis papíron feminista ügyvédet. És aki az idegösszeomlásnak nem is a szélére, hanem a kellős közepébe sodorta őket, a legendássá növelt Iván (Szomor György) nem több egy búgó, férfiasan mély hangnál. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy az egytől egyig belevaló csajok mit esznek ezen az ürgén. Kár, hogy a rendezés túl óvatosan adagolja itt az (ön)iróniát, Iván kirakatbábu imázsát bátran lehetett volna erősíteni, ez az alak nem érdemel ennél jobbat. 
A kaotikus forgatag a fokozhatatlanság pillanatában, az újra felpörgő fináléban mintegy varázsütésre oldódik meg: a szerelmesek nem valami misztikus varázsital, hanem a xanaxszal dúsított gazpacho hatására találják meg az utat egymás ölelő karjaiba. Mert minden jó, és a vége is jó. Majdnem úgy, mint az életben. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek