De nem az, vagyis nem úgy és nem azért, amiért azt általában egy színházi előadás kapcsán gondolni és mondani szoktuk. A tapsrendben huszonheten hajolnak meg a nézőtéren, merthogy Irina Moscu díszlettervező a vörös bársonyfüggöny mögé színházi nézőteret helyezett el. Tükörbe nézünk, magunkat látjuk tehát a színpadon, bizonyos értelemben tökéletesebb, fantáziadúsabb, játékosabb hasonmásainkat, hiszen a színészek azt játsszák egész álló este, hogy nézők. Nekünk pedig a nézőt néző néző szerepe jut Radu Afrim groteszk és szürreális elemekkel operáló revüjében, aminek a legfőbb problémája parttalansága és – eufemisztikusan szólva – csekély mértékű szerkesztettsége. Persze minden relatív: amikor az előadás utáni beszélgetésen kiderül, hogy a jelen formájában közel háromórás, szünet nélküli játékidő a házi bemutatón még másfél órával hosszabb volt, azt érzem, ki kell fejeznem valahogy a hálámat a rendezőnek. 

És boldogan lennék még hálásabb neki, csakhogy jelen formájában A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elbeszélve számos meglévő erényei, így releváns témafelvetése, emlékezetes alakításai és Afrimtól megszokott módon tökéletesen agyament, gyakran rémálomszerű élőképei ellenére valójában csupán egy végtelen hosszúságú manifesztum a dramaturg szakma szükségessége mellett. Az pedig a mi pechünk, hogy a harminc főt közelítő stábban végül nem jutott hely egy dramaturgnak sem… 

Nem volt előre rögzített drámaszöveg, s a téma is az olvasópróbák kezdete előtt kevéssel született meg: mit, miért és hogyan csinál a néző a színházban? A színészek improvizációit a román színház új generációjának magas árfolyamon jegyzett sztárja, Radu Afrim rendezgette egymás mellé, összetéveszthetetlenül rajta hagyva kézjegyét az eredményen. Előadását nézve sokszor eszembe jutott a néhány éve ugyanitt bemutatott, hasonlóan nagyszabású vállalkozás, a Silviu Purcarete jegyezte Café Moliendo, ahol a temesvári magyar és német társulat színészei a kávézás ártalmasságáról etűdöztek. A rendező ott néhány árnyalatnyival ügyesebben szerkesztette meg a némileg mondvacsinált témáról beugró emlékeket és vágyakat, azonban a dolgot ott is a könnyebb végéről fogták meg, fesztivál-kompatibilis előadást előállítva (kritikánkat ld. itt – a szerk). Senki ne értsen félre: belülről, a társulatból nézve mindkét munkának nyilvánvalóan voltak és vannak hasznos hozadékai, s az, hogy a Balázs Attila igazgatta csapat kőszínházi létezése ellenére tud valódi műhelyként funkcionálni, ráadásul vitán felül jelen van a romániai színházi térképen, az többek között az Afrimhoz hasonló kaliberű rendezők meghívásának is köszönhető. Na de mi a helyzet a nézővel? 

A rendezés alapján kijelenthetjük, hogy a nézőnél nincs rettenetesebb és csodálatosabb teremtmény a színházban. Nélküle nincs színház, de ha végül sikerül meggyőzni, hogy fizessen a jegyért, eljöjjön, a helyére üljön, akkor is borzalmas dolgokat művel nézőtársaival és a színpadról őt hunyorogva figyelő színészekkel. Az előadásban a rövidségük ellenére is hosszú etűdök extrém helyzetekbe sodorják a színpadon helyet foglaló (ál)nézőket, akikről a nagyon eltérő ihletésű szituációk ellenére néhány általánosság azért megállapítható. Például az, hogy a nekik/általuk prezentált színháznak nincs legalja: visszatérő elem, hogy kizárólag a legócskább gatyaletolós-seggberúgós poénok aratnak osztatlan sikert körükben, hasukat fogják a nevetéstől egy-egy olcsó szellemességtől. Képtelenek levenni a szemüket a kihívó ruhából kacéran előbukkanó kecses női hátról, de ha a hát tulajdonosa (Baczó Tünde) mikrofonnal a kezében kiáll eléjük, hogy egy történet elmesélésébe fogjon, máris ásítoznak és köpködnek. A nézőnek amúgy is rémes szokásai vannak: köhög, tüsszög, brekeg, elfoglalja más helyét, mobilozik a sötétben. Még jó, hogy velünk van ültető Aranka (Borbély B. Emília), a „művészszínház” teljhatalmú úrnője, aki mosolygó gyilkosként rak rendet zsöllyesorokban és székszámokban pontosan megmérhető királysága területén a középszerű nézők között. 

Néző és színházcsináló kölcsönösen egymásra utalt, egymástól függő szerzetek, úgyhogy a másik oldal is megkapja a magáét. Az egyéniséghajhász rendező (Bandi András Zsolt) vadul instruálja neki kiszolgáltatott áldozatát (Szász Enikő), aki legvégre méltó bosszút áll a sok megaláztatásért. A matuzsálemi kort megért akarnok koreográfusnő (Tokai Andrea) látszólag mit sem tud magáról és a külvilágról, valójában azonban sakkban tartja környezetét szeszélyeivel. A flegma, a lelkes és a szétszórt kritikustrió tagjai öntelt ítészek, akiknek minden mozdulatát rettegve figyelik a színháziak. Ezeknél a jeleneteknél jól érződik, hogy a színház hétköznapi valósága inspirálta őket, s a színészeknek talán nem is kellett olyan sokat igazítaniuk személyes tapasztalataikon, hogy a groteszk epizódok érvényesen tudjanak megszólalni. 

Az etűdöző építkezés minden erénye és összes hibája megmutatkozik az előadásban: némelyik jelenet erős, másokat bátran el lehetett volna hagyni, s az epizódok végén olykor elhangzó egymondatos összegzések leleplezik a magát (túl) bonyolultnak láttató struktúrának a viccek hatásmechanizmusára hajazó egyszerűségét. A néző… fő erőssége gátlástalan, abszurd humora, ami alighanem vagy korán beszippantja a nézőt, vagy teljesen eltaszítja magától. Vannak belsős poénok: amikor a három ősöreg nővér infúzióval csatlakozik a szamovárra, hogy végül a közönség vérét kiszíva intsen búcsút örökre az elképzelt Moszkvának, az alighanem utalás Afrimnak a pályája legelején, 2002-ben bemutatott botrányos Csehov-adaptációjára. A fiktív rengetegben vérre menő küzdelmet folytat a bundakabátos medve és kiszolgáltatott áldozata, és a színház természetéből következően újra és újra eljátszhatóvá válik a jelenet, az ismétlés miatt érzett hála pedig újra és újra megnevetteti a nézőket. Az okostelefonjaikba kapaszkodó, a kütyük derengő fényével megvilágított arcú nézőkre vizuális szimfóniát komponál az előadás, a virtuális világban elkövetett „bűnöket” valódi büntetéssel megtorolva. A vaskos, harsány gegek mellett jut hely a lírának, az érzelmes, de nem érzelgős pillanatoknak is: most a nézőtérnek álcázott színpadon gyakran „főszerepben” látjuk a háttérszemélyzetet, vagyis azokat, akik minden előadáson jelen vannak, csak éppen a színfalak mögött, és akik nélkül egyetlen este sem születne meg a varázslat. 

Afrim nem bíbelődik sokat az aprómunkával: a sokszor elképesztően mulatságos jelenetek ritkán kétfenekűek, inkább vékonyak és átlátszóak, legtöbbjükről pedig kiderül, hogy színházi keretbe plántált akrobataszámok csupán. A sikerült attrakció, a hepp élménye gyakran megadatik, hogy aztán a jelenetvégen sötétbe boruló, majd újra kivilágosodó színpadon hamarosan minden kezdődjön legelölről. 

 

Az előadás adatlapja itt található.