Soha nem volt olyan progresszív és annyira szexista a televízió, mint amióta a szex a képernyőre költözött. Szex van a bulvárműsorban, a meztelen reality-ben, és a legmenőbb tévésorozatokban is, csak azokban mondanivaló is jár mellé a női felemelkedésről és a kiharcolt egyenlőségről. A filmekből kikoptak a szexjelenetek, mert a multik felvásárolták Hollywoodot, és egy nézőt sem akarnak elidegeníteni azzal, hogy pucér testeket mutogatnak, szőke szexdémonokat, mondjuk, akik lovaglópózban nyúlnak az ágy alá a gyilkos késért. A tévében viszont mindent szabad, sőt kötelező. Még a presztízssorozatokban is menetrendet lehet állítani a mellvillantáshoz, a Trónok harcától Maffiózókig szériatartozék a pucér női test, és ez már nem akaszt ki senkit, csak az, ha nemi erőszak vagy vérfertőzés történik. Másrészről viszont egymást érik az olyan sorozatok, mint a Csajok és a Masters of Sex, amik újszerűen, érzékenyen közelítenek a témához, és amikben egészen hétköznapi módon próbálják a nők megélni a szexualitásukat.

Ebbe a közegbe érkezik két új sorozat, a The Girlfriend Experience és A biznisz, amelyben luxusprostituáltak nem traumaként, hanem önmegvalósításként élik meg, hogy áruba bocsátják a testüket. Nem azért lesznek eszkortlányok, mert éheznek, vagy sokk érte őket gyerekkorukban, hanem mert így kézbe vehetik a saját sorsukat. A bizniszben egy harmincpluszos és egy huszonéves eszkortlány önállósul, mert megelégelik, hogy profitjuk felét a stricijük fölözi le. Más területen bevált marketingstratégiákkal pörgetik fel az ipart, hogy túléljék a gazdasági válságot – a szappanoperaszerű brazil sorozat így nemcsak feminista tanmese lesz, hanem humoros, vagy legalábbis annak szánt kiszólás a nagyvállalatok ellen, amik legombolják a hasznot a kisemberekről. Kellemesen unalmas széria egyébként A biznisz, amely mindent szájba rág, csak arra felejt el válaszolni, vajon szabad-e a prostituáltak életét gondtalanra idealizálni.

A gazdasági válság idején játszódott a Barátnő rendelésre is, Steven Soderbergh 2009-es filmje, amit Lodge Kerrigan és Amy Seimetz a rendező felkérésére gondolt újra sorozatként. Mit tekintünk értékesnek? Ezt a kérdést tette fel Soderbergh mind az üzleti, mind a magánéletben, és az illúziókat követte nyomon, a buborékként kipukkanó gazda(g)ság és az intimitás illúzióját, ami nemcsak a klienseket, hanem a szolgáltatókat, a pénzembereket és az eszkortlányokat is megvezette végül. Chelsea is, akit a pornósztár Sasha Grey játszott, bedőlt az általa kínált barátnőélményt, mikor beleszeretett egyik kuncsaftjába, hogy aztán rájöjjön, a tranzakcióként cserélt érzelmek és testnedvek világában az intimitásért keményen meg kell fizetni.

1000 dollár/óra, de két óra a minimum – ez már a sorozat konzumnőjének árfolyama, aki Christine-ként másodéves a jogi egyetemen és gyakornok egy menő ügyvédi cégnél, Chelsea-ként pedig a lakbérre valót keresi mint luxusprostituált. Munkájára persze aligha ad elégséges okot, hogy küszködik a rezsi befizetésével, de motivációit, gondolatait csak találgatni lehet. Jó családból jön, szülei és nővére szeretik, nem rejteget gyerekkori traumákat, és senki nem kényszeríti szexre. Ő azért prostituálja magát, mert élvezi. Élvezi a szexet, az érte kapott pénzt, és a férfiak felett érzett kontrollt. Gyakorlatiasan közelít a kérdéshez: ha az ügyvédek, akiknek dolgozik, minden percet, vacsorát, mítinget kiszámláznak, miért ne tehetné ő is ezt a testével?

„Mindenkit megfizetnek, hogy legyen valahol. Ezt hívják gazdaságnak” – szól vissza az őt lekurvázó, dühös kliensének, és a sorozat meggyőzően bontja ki a kapitalizmus = prostitúció egyébként nem túl árnyalt metaforáját. Hogy aztán szerencsére túllépjen rajta, és többről szóljon annál, hogy a szex a multiknál is az előmenetel és a hatalmi játszmák eszköze, és rákérdezzen, hogyan viszonyul testéhez a nő, és hogyan tudja, akár átvitt, akár konkrét értelemben kontrollálni a testéről alkotott képet.

A Girlfriend Experience ezen a téren tud újat mutatni, mikor felvillantja, hogy Christine-nek eszkortlányként és gyakornokként is ugyanaz a stratégiája: a saját szavaikat mondja vissza a főnököknek és a megrendelőknek, mire ők szerelembe esnek vele, azt sugallva, a nárcizmus és az ego kényeztetése a szerelem alapja. Vagy legalábbis Christine szexualitásáé. Ő szereti magát nézni videón, ahogy maszturbál; élvtelen, komor arcán ekkor játszik csak valami érzelem. Talán mert ezzel az aktussal nemcsak a saját teste, de a testéről alkotott kép feletti kontrollt is visszanyeri. Ahogy a munkahelyén kiszivárogtatott szexvideó elterjedése után sem süllyed a föld alá, hanem kiáll magáért, és a szemébe néz azoknak, akik nemrég még meztelenül, magát megalázva látták őt vonaglani. Nem töri meg a botrány: a magányba szürkül bele. Az utolsó képen a semmibe réved, miután nem sikerült kielégítenie magát, szemei üresen szegeződnek a plafonra. Hiába használta ki, hogy mások kihasználják a testét, hiába emelt szót a munkahelyi szexizmus ellen és kaszált vele pénzt, hiába valósította meg az amerikai álmot és lépett be a gazdagok világába – végül visszavonhatatlanul magára marad.

Provokatív sorozat a Girlfriend Experience, és a legprovokatívabb húzása, hogy mer unalmas lenni. Egyedülálló módon szakít a tévés dramaturgiával, mikor feldob, majd elhagy történetszálakat, potenciális zsarolókat, barátnőket, szerelmeket. Frusztráló élmény ezt a sorozatot nézni, mert ahelyett, hogy egyre izgalmasabban építkezne, és kibontaná a thrillerszálakat, széttöredezi a sztorit, és mellékutakra viszi, kiüresíti a cselekményt – éppen úgy, ahogy Christine is kiüresíti az életét. Művészfilmektől nem, tévésorozatoktól viszont szokatlan, hogy legalább annyira a stílussal, az embereket agyonnyomó terekkel, a tükröződő, labirintusszerű felületekkel kommunikálnak, mint a történettel. Hasonlóval próbálkozott Soderbergh is A sebészben, amihez a Girlfriend Experience rideg hangulata, és nyomasztó, minimalista elektro zenéje révén is közel áll, amit a független filmes zseni, Shane Carruth jegyez.

A főszerepet pedig az a Riley Keough alakítja, akit a Mad Maxből ismerhetünk, és aki nem mellesleg Elvis Presley unokája. A 26 éves színésznő szoborszerű szépségével és minimális gesztusaival tökéletesen játssza a zárkózott, örömtelen eszkortlányt, de nemcsak ő, hanem az auteur-tévé meghonosításáért sokat tevő író- és rendezőpáros, Lodge Kerrigan és Amy Seimetz is megérdemel minden elismerést. A Girlfriend Experience az egyik legérdekesebb kísérlet most a tévében, igaz, hűvös melankóliáját csak értékelni könnyű, szeretni már jóval nehezebb. De talán épp ez volt a cél.