A Holt tengernél

Vojnich Erzsébet nagy magyar festő eddigi és korábbi életműve a nagy magyar kortársi irodalom javát elképesztően jó szövegek alkotására ihlette (lásd a leadet). A kongó loftok, a titokzatos tereptárgyak, a korlátok, a kádak, a falikutak, a falnak ment lépcsők, a mélybe vezető lépcsők, a vizek partjára ereszkedő lépcsők a legjobbak lexikáját hozta izgalomba. Az az – elnagyoltan mondva  – életérzés, amely a kerettelen, fölszegelt, méretes vásznakon megképződött, az a – megint csak jobb szó híján – halálfélelem, amely a lágyított hullámmozgást végző ecsetkezelés, a tört színű paletta és a váratlan pontokból kizúduló „nem szín”, a fekete nyomán megképződött, széles értelmiségi generációkat indított artikulált verbális sikolyra.Nincs ebben semmi irónia. Vojnich – és ez nagyon keveseknek adatik – a megfestett űr által igazi közösséget teremtett maga köré.  Írókat, de nem csak őket. Mindazokat, akiknek megadatott, hogy a lét elviselhetetlen könnyűségét a szilárd ízlés és a történelmi kultúra fedezékéből nézzék. És mindazokat, akiknek ma és itt az egyetlen fegyverük, hogy  „a kevesebb több”.

Pina Bausch

Most nekik/nekünk az Artus Stúdió kilenc képének kiállítása után el kellene búcsúzni a szépen kimunkált és szóban is fölépített architektúrától? Hát igen. Megjött Enteri, a belső, külső, alsó, felső terek őre. Megjött az Ember, akinek hiányáról annyi szép sort vesztegettek-vesztegettünk az elmúlt két évtized folyamán. Az igazsághoz tartozik, hogy művészetének figyelői jól ismerik azt az 1997-ben festett, Tánc című nagyméretű vásznát – minden vászna az –, amelyen egy angyal tart? birkózik? ölelkezik? valakivel. Ez a mű mintha nem illeszkedett volna sehová, olyan mint Mondrian négyzetek közé belecsöppent 1919-es magányos önarcképe. Mintha arra lett volna csak való, hogy még inkább az absztrakcióra, esetünkben a humán hiányos világra terelje a szemet.

Pedig a Táncon sincs más, mint a festett űrben. Ha a Vojnich-féle építményről nem tudható, hogy hol, mikor, ki és mire használta, a két hajdani alak sem tudósít a harc okáról, a szerep előtörténetéről, a helyszín minéműségéről. Amott a szituáció a kép tárgya, az alakoknál az egzisztencia. Nincs kibeszélés, engedmény vagy mesei hitel. Csak az van, ami van. Slussz.

Az élet általában nem ilyen, de végső soron ilyen. A kilenc festményből öt „táncol”, azaz a két figura harcban áll, vív, illetve birkózik egymással. Az ötből egy kilóg a sorból, mert képregény. Eleje van esélyegyenlőséggel, és vége van, a földön fekvő vereségével. (Nem is meggyőző igazán. Vojnichnál idő nincs, következésképpen az „előtt” és az „után”  puszta fikció, de még nem emlékmű, nem ultima ráció, csak egy próba-duellum, rákészülés a végtelen összecsapásra.) A sumózók és a kardozók, a négy párharcos szürke, fehér illetve sárgával tört halovány okkerben tartva, teszik a dolgukat, majdnem színe vesztett szituációban. De persze csak majdnem: ez a majdnem semmi szín olyan, mint a vakoknál a tapintás. Előbb-utóbb „meg kell érezniük”, hogy a vívó sisakjának feketéje az egy másik fekete, mint a mandzsetta feketéje, s hogy a képzeletbeli tatami a sumósoknál „melegebb” árnyalatú, mint a vívóknál. Hozzájuk képest a húsz évvel korábbi Tánc tehát szinte barokk:  benne kék volt, és rózsaszín, jelzett talaj és sejtetett menny.

Vívók szürkében

Most se ég, se föld, se fal, se horizont. Semmi, ami a figyelmet elvonná, vagy ami a körlet rendjét a korábbi életút során meghatározta. Egy világ választja el a lakhatatlan terektől, és a tereket is egy világ választja el ezektől a lényektől, vagy Parti Nagy léha definíciója szerint ezektől az Enteriktől, akik itt leginkább duplumok és ilyenformán ontják egymás belét. De mert egymás komplementer jelenségei, ezek a világok egymás nélkül működésképtelenek. Levegőjük a hiány maga. Összetartozásukat nem csak a közös ecsetjárás, a hasonló színskála és a semmiből semmibe vezető perspektíva-használata indokolja, hanem a festményekből közösen áradó ki- és beteljesületlenség diszharmonikus harmóniája. A földön túli szimmetria.

A harcosok fényében – és azokra reflektálva – különös szépségű A Holt tengernél című vászon. Hátulnézetben látható rajta a nő kalapban (nyilván Vojnich), és párja kalapban (nyilván Szüts). Előttük vízfélét sejtető, de tömör kékes massza, amelyben hal nem él meg, madár elkerüli, és ha a fürdőző nyílt sebbel közelíti, őrjítő fájdalom a büntetése. Mindazonáltal a beállítás ismerős. Caspar David Friedrich romantikája köszön be hozzánk általuk. A szomorú végtelenbe bámuló hősök, a saját bajukat végtelenbe prolongáló küzdők,  a világba vetett ember páros magánya  hív. „Nincsen remény, nincsen remény”.

Van. Három főhős, Nyizsinszkij, Pina Bausch és Dominique Mercy, a világtánc három meghatározó figurájának állít három emlék-képet Vojnich ebben a külvárosi galériában. Utóbbi kettő híres „számai” közé tartozik az aszimmetrikus szóló-produkció. Az egyiken Bausch időnként meghal és partnere tartja úgy, ahogy. A másikon Mercy partnere zuhan minduntalan a földre, és kezdi a szerelmi jelenetet elölről. Meghalnak, feltámadnak, meghalnak, feltámadnak, remélnek, csüggednek, remélnek, csüggednek. Egy gramm hús nincs rajtuk, még annyi sem, amennyi egy dizájnolt balett-táncosnak azért jár. Egyiknek szemgödrében a halál lapul. A másik nyakán  apacsos rózsaszín nyaksál, előlegezett guillotin. Tisztes távolból a háromszög csúcsa a lengyel-orosz démon, az ős, a nembeli mozgás művészetének kifundálója, Nyizsinszkij csavarodva, barnán, lebegve uralkodik a térben. Ők az igazi teremőrök. Nem csak hisznek, de tudják is a test feltámadását.