A bemutatóra meghívottak szépen kiültek a színpadra, és sorban előadták, amire felkérték őket, így Jászay Tamás – ez alkalommal Schilling Árpád próbanaplóinak szerkesztőjeként – mondott pár mondatot a munkáról, majd felolvasott néhány rövid, pregnáns részletet. Nem tartozik szorosan a beszámolóhoz, de a Revizor szerkesztője a bemutató után még hosszasan mesélt a menet közben kialakított speciális irányelveiről és gyakorlatáról, amivel irigylésre méltóan izgalmas feladathoz fogott. 

Az utána megszólaló nyolc emberhez hasonlóan, egymaga könnyedén kitöltötte volna az egész estét feladatának tárgyáról, és az ezzel kapcsolatos, közérdeklődésre számot tartó kommentárjaival, azonban önmérsékletet gyakorolva adta tovább a szót Schilling Árpád alapítónak, aki a kezdetekről többek közt azt emelte ki Jászay meglátására válaszolva, ami szerint a rögzítés-megszállottság biztosan beazonosítható, hogy rendezők írásait olvasva vált fontossá számára az, hogy a művészt és munkáját az is hitelesíti, amit mond, és gyakorlatiasan tesz. Ezzel szemben Magyarországon a művészek közt is dívik az a fajta közélethez való viszonyulás, ami szerint a jelen társadalmi problémák nem tartoznak rájuk, nem dolguk ezzel foglalkozni, hiszen ők művészetet csinálnak. Mi tagadás, Schilling nem követi ezt a mintát, sőt, tudjuk, radikálisan fordult olyan társadalmi kísérletek és munkák felé, amelyek eltérnek a korábbi, egyirányú színháztól, ahol a néző arccal a színpad felé, a biztonságos és sötétített nézőtérről figyeli, amint a színészek produkálják magukat. De ezt nem Schilling mondta, ő csak reflektált arra, hogyan hordott össze alkalmazott írásban kétmillió karaktert a színházcsinálás közben. 

Az utána következő Kricsfalusi Beatrix színháztörténész a melankóliáról szólt, arról, hogy a régi Krétakör a múlt részévé válik, bezár, egyúttal persze kinyit ezzel az archívummal. Kricsfalusi intézményi öntudatról, a taníthatóság akadálymentesítéséről beszélt, arról, hogy a társulatokat azok a szövegek érdeklik, amelyek marketingképesek, és arról, hogy a Krétakör már beírta magát, és íme, már olvasható, kutatható is – így egyediségről, intézményességről, digitalizálásról és kanonizációról szólt és arról, hogy a magyar rendezők már-már kórosan óvakodnak az írástól. Gáspár Máté, a Krétakör Alapítvány kuratóriumi elnöke, Schilling régi munkatársa, őt követően elmondta: „soha nem voltunk elégedettek, és ezt gyakran szóvá is tettük”. Az öndefinícióról, az oldal terminológiai kérdéseiről, az ügy-színházról beszélt, és annak fontosságáról, hogy a szélekről jövő alkotói kezdeményezéseknek az intézményi emancipációja is vállalt feladata kell, hogy legyen, különben láthatatlanok maradnak, lehetséges mintákként pedig elvesznek. Gáspár Máté továbbá a színházi struktúra-vitákat említette, amelyben a Krétakör ugyancsak régóta részt vesz. 

Ezután Török András „filantrópia tanácsadó” elvitte a tejfölt a verbális táncoskomikus számával, amelyben többek közt az állatkerthez mint intézményhez hasonlította a színházakat az állami támogatás rendszerében, ami valóban mulatságos gondolatkísérlet – azonnal pörgettem a fejemben, melyik társulat a nagymacskák, a grizlik, a fókák, vagy kik vannak a kisállat-simogatóban, ahol leeszik az emberről a kardigángombokat is, ha nem figyel. Utána Lengyel Anna dramaturg, a PanoDráma vezetője, egykori Krétakör munkatárs beszélt, és a frankfurti Auschwitz-vizsgálatot jelölte meg a korszerű múltfeldolgozás, követhetőség egyik döntő pillanatának. A verbatim és egyéb dokumentarista színházi módszerekről szólva elmondta, hogyan lett egy homofób gyilkosságot követő előadássorozat (The Laramie Project) nyomán törvényi kitétel a homofóbia. Zubek Adrienn, a Stúdió K ügyvezetője, egykori FESZ elnök mondott arról pár keserves mondatot, hogyan nincs szakmai érdekvédelem, képviselet, fórum, szolidaritás, és ezért muszáj lenne facilitálni azokat a mozgalmakat, amelyek képesek lennének mindezen változtatni. Potyondi Linda, a Krétakör Alapítvány ügyvezetője a jelenről szólva konkrét dolgokról beszélt, így például arról a „tegye fel a kezét” közösségi portálon robbant spontán sikerről, amit egy kurzuslovag becsmérlő kijelentése indított el. Végül Juhász Bálint, az online archívum ügyvezetője mutatta be az oldalt praktikus információkkal.

Az archívumot bemutató meghívott felszólalók a reflexió és dokumentáció fontosságáról beszéltek, hasonló külföldi adatbázisokra hivatkozva, ami egyfelől minta, másfelől pedig összehasonlításra késztet. Első reflexből az OSZMI-ra gondoltam, majd arra, hogy a kulturális örökséget és kortárs anyagokat tematikusan strukturáló, kezelő intézetek, könyv-, és egyéb adattárak hozzáférhetetlensége anélkül nőtt az évtizedek alatt, hogy ezek a műintézetek bármi rosszat is tettek volna. Egyre nagyobb ugyanis azoknak a tömege, akik erősen akadályoztatottak nemcsak odautazásban, beiratkozásban, vagy a belépődíj megfizetésében, hanem azokban a készségeikben, amelyeket a jelenlegi oktatási rendszer is módszeresen rombol, amit nevezhetünk önkényesen minőségi kultúrafogyasztó készségnek is. 

  

És ez nemcsak a regnáló hatalom felelőssége, hanem mindannyiunké. A mondott intézeteké is, akik híven őrzik hét lakat alatt a haza kultúrkincseit, és sopánkodnak a mai fiatalok igénytelenségén ahelyett, hogy azon igyekeznének, miként lehetne eljuttatni hozzájuk mindazt, amit adott intézmény fontosnak és érvényesnek tart. A legkézenfekvőbb, amit egyre többen használnak, és nem fogok meglepőt mondani, az internet, amit igencsak korlátozó módon használnak az emlegetett működtetők. 

Házi feladat: tizenéves vidéki mélyszegény kamasz vagyok, aki heti két délután használhat számítógépet az iskolában, mert az egyik tanár jól célzott feladattal igyekszik ráébreszteni a gyerekeket a net hasznosságra – vajon hány vonzó, kulturális tartalmú intézményi oldalt találunk, ami determináló élményként igényességre késztet minket, és viszonypontja lehet az életünknek?