Sardar Tagirovsky a 2015. évi POSZT-on bemutatott Meggyeskertje óta rendez újra, több év kihagyás után magyarországi színházakban. A budapesti független színházi szférából indult rendező új, Nemzeti Színházban bemutatott darabján, a Csehov Hatos számú kórterméből készült 6 című előadáson kívül, az országhatáron belül a Thália Színházban mutatják be a Sepsiszentgyörgyön készített rendezését, az Úrhatnám polgárt.

Sardar Tagirovsky: Valerij Fokin rendező mondta egyszer egy konferencián, hogy minden előadásnak megvan a maga tréningje. Ez a gondolat igen fontossá vált a munkám során, hiszen ismerek módszertanokat, de mégsem ez a lényeg a tréning alatt, hanem a spontaneitás. A színháznak mindig van lehetősége, hogy fölülírja a módszereket. A Meggyeskert sikere után hívtak meg a Nemzeti Színházba. A munkafolyamat során sokat tréningeztem és beszélgettem a színészekkel; úgy lehet a legegyszerűbben mondani, még ha felszínesen is hangzik, hogy a mű és az élet kapcsán. A próba rendhagyó olvasópróbával kezdődött, ahol a színészeket párokba ültettem (többnyire olyanokat, akik nem ismerték addig egymást) és egymásnak kellett felolvasniuk a novellát. Ez volt a kezdés. Tomi Janezic Ivan Iljics halála című előadása (kritikánkat ld. itt – a szerk.) is így kezdődött, a nézőket arra kérték, hogy az elbeszélés bizonyos részeit olvassák fel a mellettük ülőknek. 

ST: Mint pályakezdő be akartam biztosítani magam, hogy a nyelv, amin kommunikálok, hamarabb át tudjon hatolni a kőszínházi falakon, és könnyen el tudjon jutni a társulathoz. Ezért olyan színészeket hoztam be, akik beszélik ezt a nyelvet. Emellett a színházban két párhuzamos próbafolyamat is zajlott, kevés volt a színész. 

ST: A tréning célja mindig az, hogy kitágítsa a színész belső idejét. És talán még inkább, hogy a színész ne papírforma-szerűen hajtsa végre az adott szituációkat, hanem egy sokkal mélyebb összefüggésbe kerüljön az anyaggal. Ennek a folyamatnak az első lépése, hogy nem állítottam be őket az olvasópróba után. Bizonyos értelemben nagyobb teret hagytam nekik. Persze nem mindenkinek segít a tréning, egy nagyon jó színész például nem feltétlenül lesz partner ebben az egészben, de egy félénkebb színészt meg tud nyitni. Ez nagyon fontos, hiszen egyenlőség kell a színészek között, hogy mint csapat, egységesek tudjanak lenni. A közös fejlődés a cél, de persze azért a közben létrejövő előadás is fontos. Mégis, a műhelymunka számomra a legértékesebb. 

ST: Az egyik Paolo Antonio Simioni metódusa, ami lényegében a Sztanyiszlavszkij-Strassberg Acting Method. Ez bizonyos fokig a hollywoodi filmszínjátszás alapja. Fontos még Oleg Zsukovszkij testközelibb, természetközelibb, meditatív jellegű módszere; Anatolij Vasziljev munkássága, akivel igen meghatározó élmény volt találkozni. Roppant érdekes volt bepillantani Igor Jacko munkásságába, aki tanítványa és néhai színésze Vasziljevnek. Az egyik legfontosabb találkozásom emellett Alekszej Levinszkij, aki Mejerhold szellemi unokája és a húszas években kifejlesztett módszerének egyik terjesztője. Az, hogy konkrétan mit csinálok egy társulattal, sok mindentől függ – leegyszerűsítve ezt három dolog határozza meg: az ember, a tér, és az anyag, amivel dolgozunk. 

ST: Mint rendező, azt érzem feladatomnak, hogy az objektivitás felé vezessem a színészeimet. Ehhez hozzátartozik az is, hogy amit a próbán kimondok, nem lehet a végérvényes igazság. Szándékoltan bizonytalanságban tartom a színészeket, akik ettől néha megrémülnek, mert a színházi rendszerünknek köszönhetően általában ahhoz vannak szokva, hogy beállítják őket. Ehhez képest én a szabadságot keresem, az ő szabadságukat és az én szabadságomat egyaránt. De legyen szó akár kőszínházról, akár egy kis társulatról, akár a magyarországi színjátszásról, akár a kintiről, az ember mindenhol ugyanaz, mindenhol ugyanazok a vágyak és félelmek vannak. 

ST: Amit én érzékelek, hogy a román színjátszás nagy hatással van az erdélyi színházakra. Én úgy érzem, hogy sokkal inkább az érzetek és energiák színháza érvényesül ott, mintsem a szószínház, ami elsősorban logikus értelmezéseket implikál – és ami itthon általánosnak mondható.  Ez a típusú játék feltételez a román színészek részéről egy bizonyos csibészséget. Azt vettem észre, hogy az erdélyi és román színészek nagyon termékeny kölcsönhatásban vannak – az erdélyi színészek meg tudják tanulni mindkét színházi nyelvet. 

ST: Nagyon változó. Sokban függ a társulattól, a helytől. Sok helyen dolgoztam az utóbbi időben, munkából munkába estem. A Meggyeskert után közvetlenül Nagyváradon dolgoztam. Itt sokat tréningeztünk, és úgy csináltam meg az előadást, hogy csak a bemutató előtt tíz nappal tudták meg a színészek a szerepüket. 

ST: Nagyon jól vették és megbirkóztak a feladattal. Azért volt ez így, mert az volt a szándékom, hogy az előadás ebből a bizonytalanságból szülessen meg. A színház az esetlenségének csodája. Nem mindig tudom ezt megfogni, de azt hiszem, most erre haladok. Máshol más módszerrel dolgoztam. Voltam Gyergyószentmiklóson, a Figura Stúdió Színházban, itt is egy teljesen más társulat, más emberek, más energiák voltak – így itt egy új színházi nyelvet kezdtünk el gyakorolni, ami közelebb van valamiféle költői megfogalmazáshoz. 

ST: A legelső munkám szeptemberben lesz, Sepsiszentgyörgyön, aztán a nagyváradi Lilliput Társulat bábosaival dolgozom majd, egy nonverbális, időutazásról szóló előadást tervezünk létrehozni, aminek a szövegkönyvét a próbafolyamat során fogjuk megírni, és aminek a központi eleme egy theremin nevű hangszer lesz. Ezután valószínűleg a Nagyváradi Szigligeti társulattal dolgozom majd, Novák Eszter meghívására. Tavasszal a Maladypében fogok rendezni. Nagyon örülök, hogy ott dolgozhatok, mert számomra mindig jelentős volt az a kísérletezés és keresés, amit Balázs Zoli képvisel. Egyeztetés alatt van az elkövetkezendő 2-3 évben néhány vidéki színház Magyarországon, erdélyi társulat, olasz és orosz munka.

ST: Akkor sem volt rózsás, amikor elhagytam Magyarországot, és tulajdonképpen most sem fényes. Most viszont már kevésbé érint meg ez a színjáték, hogy éppen milyen meccs folyik milyen oldalak között. Máshol látom a színház lényegét, minthogy ezzel foglalkozzak. Olykor hevesen reagálok, de a lényeg máshol van.

ST: Az, hogy képes arra, hogy csak az embert lássa. Az embernek szíve van, mája, veséje, vérkeringése, agya, millió idegpályája, az életről való sajátos felfogása, bizonytalanságai, bizonyosságai. Engem, mint színházi embert az érdekel, hogy ez az egész meg tudjon nekem nyílni. A politika is itt válik érdekessé a számomra, akár rendezőként, akár színháznézőként: amennyire nem hagyja el a nagyobb összefüggéseket sem. Ha ez szűkre szabott látásmódot biztosít csak, az nekem nem annyira izgalmas. Talán ebben is a szabad gondolkodásra való törekvés érdekel a legjobban: amikor a nézőnek lehetőséget tudok adni, hogy maga döntse el, mit érez a különböző igazságokkal szemben. Éppen ez az, amire a nagy drámaírók is törekedtek, hiszen színházi emberek voltak.

ST: Mindenkinek megvan a maga igazsága, ezt próbálnom kell színházi emberként átlátni. Éppen ettől válik objektívvé, aktuálissá. Pszichológiailag mindenki viselkedése indokolt. Nem érzem feladatomnak, hogy boszorkányokat és angyalokat mutassak. Egysíkúnak érezném, hiszen a színház komplexebb megoldásokhoz is vezethet. A közönség szabadsága fontos. 

ST: Azt látom, hogy a fiatalságot könnyű bármelyik irányba terelni, hiszen egy szinten kiszolgáltatottak vagyunk. Akiket megszeretünk, azoknak fontos lenne, hogy egy semleges nézőpontot nyújtsanak nekünk, nem pedig, hogy kit kell szeretni és kit kell utálni. Erre törekszem a rendezéseimben is: egymással szembeni feladat a szabadság teljes meghagyása. Ezért van az is, hogy egyre nagyobb teret kaphat a közönség, persze nem egy rossz értelemben vett interaktivitásról beszélek, erőlködős játékokkal. 

ST: Valami van a levegőben, az emberek mintha jobban éreznék a közösségre való törekvést – még ha magányosak is vagyunk a számítógépek mögött. Az interaktivitás számomra az, amikor egy estén közösen megérzünk valamit és feléled bennünk a cselekvés vágya. Tudat alatt is fel lehet építeni azt a közönségben, hogy ő is a történet szereplője, az alkotás létrehozója. Ezzel kapcsolatban, a saját munkáim során azt érzem, hogy egyre fontosabb a pillanat ereje. Újra létrejöhet, a maga új formájában, a rég vágyott, immár digitális rituálé. Bár minden munka során megjelennek a félelmeim, sokkal nagyobb szabadesést tudok végezni. Fontos nekem, hogy a kőszínházi rendszerben addig tudjak maradni, ameddig motivál az, hogy belülről kifelé szét tudom feszíteni a zártságokat.