„Arandorban állandó tél és béke honol, de az ingoványon túl már gyülekeznek a sötétség seregei.” A színi referens legelső feladata e mondat értelmezése, merthogy ez áll tartalmi kivonatként a Jurányi Ház honlapján. Őszintén szólva hálás vagyok, hogy kiírták a személyre szabott szereposztást is, így legalább megismerhetem a fantasy-darab szereplőinek nevét. 

„Közös szenvedélyünk Tolkien világa”, mondja Ascher Tamás, a rendező, s máris pironkodnom kell, mert be kell vallanom, eddig nagyrészt kimaradt nekem Tolkien világa, s lényegében a Trónok harca is (most meg itt tornyosul a Nádasdy Ádám fordította Isteni színjáték, az is valami fantasy, hogy mást ne mondjak). De ezután semmi cicó, át kell nyalni A Gyűrűk Urát is. 

A k2 Színház előadása tulajdonképpen szabályos királydráma, mégpedig a színpadi fantasy műfajából. Ezt persze megint értelmezni kéne, mint annyi más új színpadi képződményt. A király összecsap a fiával, majd lovaggá üti az Őrzők Társaságában. Az ünnepi aktusra óvatosan kiemelik az üvegkalickából Észak Fényét, a varázskardot (kábé olyan ez, mintha a magyar királyi koronázási ékszerek tárlójából kiemelnék Szent István kardját), amelynek mágikus ereje van. A szent kardnak később is nagy szerepe lesz, ellopják, lenyúlják, megkerül, ha igaz. Vagy mégse. Aztán a fiú, Rawen (Rózsa Krisztián) renegát lesz, elhagyja apját, s maga indul megkeresni a varázslót, akinek jelentékeny szerepe lehet a világegyetemben a Sötét Erőkkel való küzdelemben, az orkok birodalmában. Hogy kik azok az orkok? Hát ezt bizony tudni kéne, mondhatni evidencia, mindenesetre egy gazdag kultúra enigmatikus sarokpontjai. A Wikipédián az áll róluk, hogy „általában durva külsejűek, barbár szelleműek, erősek, vadak és harciasak, sok műben pedig kifejezetten gonoszak, mondhatni, a gonosz erők katonáiként szerepelnek”. Ja, így már egészen más, nem véletlen kell félni az orkoktól. Tolkiennél „jobbára barlangokban lakó, torz alkatú, karikalábú, csúf és mocskos, mindenestől gonosz lények”.

Az előadásban nem jelennek meg, csak beszélnek róluk, nem is keveset, akárcsak a tündékről, akiket már meg sem próbálnék azonosítani (bár Vörösmartytól tán ismerősek lehetnének, igaz, a Csongor és Tündében csak egy van belőlük, s az a Tünde nem ez a tünde, de hát ne kukacoskodjunk).  

Mert hát itt van Arandor királya (Domokos Zsolt) meg az ő elbitangolt fia, meg Annien (Boros Anna), a szerelme és a többiek, akik mind mitikus, varázserejű lények, a fantasztikus képzelet szülöttei. S róluk írt Benkó Bence és Fábián Péter játszható, pörgős, működőképes drámát, amelyet a k2 Színház kérésére Ascher Tamás állított színre a Jurányi színpadán. Az alkalom majdhogynem rendkívüli, egy kurrens független társulat találkozik a Katona rendezőjével. Akárcsak a fordított esetben: a katonások A bajnokban Pintér Bélával, a független szcénából, vagy az egykori Szputnyikban (is) rendező Kovács D. Dániellel az Ahogy tetszikben. 

Dinamikus, vidám, jófajta és sokféle humorral átitatott az előadás, amelyben egy ütős társulat hozza a maga szenvedélyét, lelkesedését, ifjúi erejét. És a precízen kidolgozott játék finom árnyalatait. Amikor megjelenik a színen Piti Emőke fattyú-lánya (Gloh’riel) prémekbe burkolózva, gyönyörű íjjal meg nyilakkal fölfegyverkezve, hogy szembeszálljon az elbitangolt trónörökössel, s megvívjanak testben és lélekben, már tudjuk, hogy itt bizony dráma is születik, nem csak fantasy-kivonat, HBO-sorozat-illusztráció. 

Takarékos, de funkcionális megoldások láthatók a színpadtérben, a festői képekben (látvány: Jeli Sára Luca), a szuggesztív világításban (tervező: Bányai Tamás), a hangzó háttérben. Pompásan lebonyolított vívások zajlanak villogó, fényes kardokkal, vérbosszúk, öldöklések esnek, a Kék Mágus (Borsányi Dániel) dévaj epizódja üdítő és mulatságos, s az ingovány, amiről annyit értekeznek, amin át kéne kelni, titokzatos és lebírhatatlan, aztán kiderül, hogy nincs is, vagy csak az átverés szintjén létezett. Mindez együtt kiad egy szuggesztív mesét és sistergően eleven színpadi játékot. (Csillagösvény is van, de nem a székely himnuszból.) 

A nevekkel végig hadilábon álltam előadás közben, s gondolom, nem voltam teljesen egyedül. Tudni kéne, ki kicsoda, különben nehéz dekódolni a konfliktusok motivációit, az újabb és újabb fordulatokat. S tulajdonképpen az ilyen típusú előadásoknál is ki lehetne tenni egy piros karikát, és beleírni valamilyen számot, ami fölött az előadás csak nagy jóindulattal ajánlható. Ámde jó nézni a k2-s színészek virtuozitását, erejét és profizmusát, amely úgy zubog az előadásból, mint egy mindent elsodró, bővizű folyó. Komplett jellemeket, tapintható karaktereket formálnak élvezettel, még ha a fantasy-módi valamilyen szinten megköveteli is tőlük az egydimenziósságot. De azt is eljátsszák. A két udvaronc (Benkó Bence, Fábián Péter) figurája például színjátszói remeklés. Két tétova, gügye hadfi téblábol a színen, azt sem tudják, hol vannak, mit keresnek ott és miért. Sorozatosan félreértenek mindent, a szavakat, a szitukat. 

Röhejesek. Burleszkszerűek. Emberiek. Akárcsak társaik: jók és gonoszak, dörzsöltek, naivak és rámenősek. Mind a varázserejű képzelet színpadi szülöttei. 

 

Az előadás adatlapja a PORT.hu oldalon, itt érhető el.