A témaválasztás azonban parasztvakítás: az előadás alatt semmi nem derült ki a közegről, amit ne tudtunk volna előtte is: a szurkolói klub tanulatlan bugrisok, szociális bonyodalmakkal kallódó zsánerfigurák, bántalmazó viszonyok közt felnőtt bajkeresők csapata. Szerencsés döntés, hogy nem a legsötétebb szubkultúrába, a náci hagyományőrző Fradi B-középbe nyúltak, mert az félrevitte volna az egészet, így az Újpest szurkolóinak kitalált csoportjában játszódik a sztori – bár néhány utalásból azt véltem érteni, hogy esetleg egy csapat UTE B-közepesről lehet szó, akik persze cseppet sem ilyenek, mint ezek a kedves fiúk, úgyhogy ezt el is vetettem. 

És azért forgok ezen a homályos vagy pontatlanul fogalmazó történeten, mert nehezen találom a megfejtésemet. Miről is szól ez a játék? Arról, hogy kiderüljön, ezeknél az alakoknál még a kutya is jobb? Ez a baromegyszerű fogyasztói erőszakkultúra ugyanis sivár terepnek tetszik egy színházi előadáshoz, ezért is érzem sokszor, hogy tartalmatlanul unalmas, leült szakaszok jönnek újra és újra. Gondolkodtam, vajon az életszerűségét akarják megfogni ezzel a véget érni nem akaró magasröptű rigmusíró-kurzussal? És minden igyekezetem ellenére ki-kiestem az együttműködő néző szerepéből. 

A közeget egyébként később, amit az előadás igyekezett megjeleníteni, egy névvel is megidézik. Kabát Péter hivatalos oldalának nyitó szövegéből másolok ide egy kis szöveget annak, akinek nagyon messze van ez a szubkultúra: „Kabát egy testvarrásokkal teli rossz fiú, egy pesti csibész, egy vagány pali, aki úgy váltogatta a barátnőit, mint más az alsóneműjét, és akitől nem állt távol néhány keményen átmulatott éjszaka, vagy egy-két komoly balhé sem. A futballt azonban saját, családja és barátai elmondása szerint is mindig komolyan vette, ezért vitte sokra.” A világért nem kezdek bele, mi az a sok, amire Kabát vitte. Inkább mondom, szerintem a k2 mire vitte ezt a Dongót. A fenti morgást folytatva tehát: egy, lényegében üres tér két oldalán ülünk, kvázi lelátószerűen, kamarajelleggel (a Szemes SE hazai pályája egészen pontosan ilyen elrendezésű), a tér az előadás egyetlen meccs-jelenetét leszámítva egy, tán alagsori klubbot jelöl, ami gymként is funkcionális. 

Borsányi Dániel figurájáról azt tudjuk meg, hogy valami kis cége van, és egy csaja, akit elszeretnek tőle. Domokos Zsoltról azt, hogy nincs munkája és ideges típus. Viktor Balázsról azt, hogy annyira bonyolult alak, hogy elszereti a legerősebb ember barátnőjét. Rózsa Krisztián rendőr, aki mindig tudja, hol a határ. Horváth Szabolcs kutya. Piti Emőke a fent emlegetett barátnő, a kutya gazdája. Boros Anna a rendőr amolyan divattervezéssel foglalkozó volt osztálytársa, illetve ex nője – szinte mulatságos, hogy fekete mackóalsót és maradék műbőrrel kombinált fekete mackófölsőt álmodik a „fiúkra”, szurkolói egyenruhának. A figurák a kutyát kivéve elég szimplák – hiszen milyenek legyenek ebben a közegben. 

Azon gondolkodom, mi értelme lehet, hogy a témaválasztással szándékosan szerencsétlen helyzettel mit tud kezdeni a csapat. Hiszen már az felrakja a közeget, ahogy a figurák a pörölycápa-dilemmát megoldják kisegítő iskolás jelleggel – a mérsékelten hülye ráhagyja a hülyébbre a hülyeséget. A súlyzózó, szotyizó, műanyag lavóron sámándoboló, nácizó, cigányozó, vagy meccsen üvöltve ne ívelgessélező alakok kerekre rajzoltak – úgyhogy tényleg egyre kíváncsibb voltam, mi lesz ezekkel a szépen kidolgozott figurákkal, akik persze borzasztó érdektelenek. Láttam, a meccsen csak a kutya viselkedik ember módjára és Emőke, a gazdája, ahogy csodálkozik a körülötte (mögöttünk) tombolókon, illetve Balázs jelzett némi diszkomfortérzetet. 

Mindebből az forrt ki a történetben, színészileg jól adagoltan, koherens figurákkal, hogy Emőke lótuszülésben fényevésről beszélgetett Balázzsal, szerelmük bomladozó bimbaját elénk tárva, miközben a csapat a nagy összecsapásra készült, a Fradi szurkolóinak (had)üzenetére. A kihívás olyan feszültséget és káoszt okozott, hogy a hattagú csapatból végül ketten maradtak. Igyekeztem hűséges nézőként újra és újra belekapcsolódni a lapos történetbe, és megpróbáltam komolyan venni például azt, hogy Emőke igyekszik tisztességes vagy hűséges lenni, de inkább az látszott, hogy megfogadta a heti horoszkóptanácsot és eltökélten jó. Szerettem volna gondolni valamit a századossá lett „Szia cica, ki a gazdád?” humorra rezonáló, divattervezéssel foglalkozó lányon, de semmi nem jutott eszembe – persze ebben a világban nincsenek nők, illetve vannak: kicsivel hátrébb, mint egy kutya.

Végül arra jutottam – ahogy persze mindenki arra jut, amire tud –, hogy az előadás a kutyáról szól. A kutyáról, aki akár kívül áll, akár belül: figyel, érez, ért. Horváth Szabolcs egy rendületlenül derűs alakot mutatott, olyan kedves és okos kutyát, akit mindenki hazavitt gondolatban, hiszen ő volt az értelmezési tartománya ennek az egész játéknak. Amerre nézünk, itt tényleg minden terület, sőt az egész ilyen: pár szerencsétlen hülye egy pince-gymből készül legyőzni a tabellavezető csapatának szurkolótáborát, akik nemrég vettek maguknak (állami pénzből) egy ökölvívó-szakosztályt. Marad a kutyaperspektíva.

 

Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.