Az, ahogyan a gépezetnek-nem-része kisembert többnyire sikerrel törik meg, darálják be. Az autoriter/diktatórikus rendszerekből optimista olvasatban alig akadó, realista szemüvegen át nézve pedig lehetetlen a kiút. Legutóbb Debrecenben a Rómeó és Júlia bizonyította ezt a tézist.

Ebben a Veronában nem egyszerű családi viszályról, nem a Capuletek és a Montague-k kibékíthetetlen ellentétéről van szó. A gyerekek tragédiáját nem a végzet vagy a véletlen okozza, hiszen egy tinédzser lamúrba maximum a szülői ellenvetés van belekódolva, nem pedig gyilkosság, öngyilkosság, véletlen halál. Ebben a városban jóval bonyolultabb a képlet: a külső, politikai-közéleti körülmények dolgoznak ellenük, így válnak öntudatlanul a hatalom játékszereivé.

Már a nyitó kép ezt erősíti. Zsákkal a fején hoznak valakit, pontosan úgy, ahogyan az az önkényuralmi rendszerekben halálraítélteknél szokás. Az alaknak csak a hangját halljuk, amint vádolja magát kétségbeesetten, saját hibájának érezve a történteket, és tehetetlenül mantrázza, hogy mindenről lekésett. Nem magára gondol, nem a saját életére, nem menekül a felelősség alól. Az, hogy megölik, számára egyáltalán nem büntetés, hiszen neki nem is elsősorban Istennel, hanem a lelkiismeretével kell elszámolnia. Ám ha azt hisszük, hogy Lőrinc barátot (Mészáros Tibor) Rómeó és Júlia haláláért lövik agyon, tévedünk. Halálának oka a felsőbb szervek által kontrollálhatatlan gondolatszabadság.

Amit viszont irányítanak, irányíthatnak, az az utcán ordibáló, randalírozó csürhe. Nem számít, hogy háromrészes öltönyük finoman szabott vagy ingük ujja kétkezi munkások módjára feltűrt, kezükben kések, húsvágó bárdok és egyéb harci célszerszámok, így uralják a köztereket. Szajkózzák, amit szajkózniuk kell, ész nélkül mennek a kiadott ukáz után. 

„Verona, én így szeretlek” – veti oda a nézőtérről felbukkanó Rómeó. E – színházon kívülről beemelt – megjegyzésben ott bujkál a finom irónia, mert ez a fiú tényleg őszintén szereti a várost, miközben a kívülről jövés gesztusa előre jelzi a kívülmaradás választását. Nem szükségszerűen életkorából fakad ez, hanem kompromisszumkereső, békés természetéből. Tökéletes outsider, de hát ennyi idősen, szeles, lázas tekintetű, álmodozó kamaszként át kell-e látni a város működését, a társadalom és a politika szövevényes játszmáit? Nem szükségszerűen, sőt. Ennyi idősen szerelmesnek kell lenni. És szerelmes is. Folyton. Ám sosem hóbortból, hanem az aktuális lángolást halálosan komolyan véve. Nem érzelgősen, hanem az addigi összes kalandot felülíró új rajongás bájával, az életkorból fakadó szertelenséggel. Ezt a Rómeót – szerencsés, megkockáztatom, ideális választás a szerepre Vecsei Miklós –, miközben szétveti a szerelem, mégis a földön jár. Jófiú, aki a mának él, de értetlenül szemléli a családi/politikai pártok által irányított veronai békétleneket. 

A szülők, akikből rég kilúgozódott mindenféle érzelem, eközben közéleti eseményeket, bálokat rendeznek, a szálakat maguk kénye-kedve szerint szövögetve. Ám ez a bál nem alakul technokrata networkinggé, az érzékiség, a fülledt erotika is hiányzik belőle. Pofátlansággal és karneváli játékossággal indul. Biciklivel szállítják a fiúk a zongorát, az utcán jammelnek egyet. A biciklit Rómeó hajtja, a hormonvezérelt Mercutio (Kiss Gergely Máté) Mab királynő kihívójaként, sőt megkísértőjeként ül a szállítmány tetején, felsőteste meztelen, leomló fehér lepel-szoknyája alá kerülnek cimborái. Hogy aztán a bálban e kép pandant-jaként omoljon le a fehér sátor, amelynek oldalán csak a bent levők árnyait látjuk, tetején pedig ott a halál maszkja. Rémálomszerűek a nyomasztó maszkokká alakuló sildes sapkák, a tűzzsonglőrök látványelemnek sem utolsók, megjelenésük, különösen ebben a kontextusban jósolja a közelgő veszélyt.

Egy ilyen romlott világban egyszerű annak, aki pillanatnyi vagy hosszabb távú érdekek mentén képes betagozódni. Annak, aki nem akar gondolkodni. Akik viszont kizárólag szabad döntéseik mentén, azok következményeit vállalva képesek élni – mert ez a döntési jog teszi az embert emberré –, vagy csomagolnak és elmennek, vagy elüldöztetnek, vagy maradnak, de kivonulnak ebből a társadalomból. Ahogyan azt Lőrinc barát teszi. Biztosan nem nézte őt jó szemmel a hatalom, jelen helyzetben már „csak” a tűrt kategóriában van. Csak látszólag kényszerpálya ez neki. A fiatal pap műveli saját kis kertjét, és valószínűleg elplántálja a szabad gondolkodást néhány arra érdemes, fogékony emberfőben. Ezért lehet ő az egyetlen mentsvár Rómeó és Júlia számára, és ezért nem maradhat kívül a regnáló hatalom látószögén.

És mintha a rendező épp ezt a korosztályt, a harmincas Lőrinc barátokat és a tizen-huszonéves Rómeókat és Júliákat célozná, mintha őket igyekezne felrázni az apátiából. (Még akkor is, ha az előadás finom szépségű Júliája, Szakács Hajnalka, súlytalan, mélységeket, magasságokat nem jár be, egyetlen amplitúdómentes regiszterben mozog.) Hogy képesek legyenek megkülönböztetni a hősöket és a hősködőket. Hogy ne veszítsék el a közélet iránti érdeklődést, hogy igenis lehet tenni a társadalmi elmebaj ellen, hogy az egyéni szabadság nem adható fel, hogy vannak helyzetek, amikor a hallgatás bűn, hogy az ostoba hatalmak előtt nem szabad meghajolni akkor sem, ha azt a hatalmat már nem a szülők, hanem saját generációja birtokolja. És a Lőrinc barátokat nemcsak az Escalusok, de a Parisok is félelemmel nézik. (Varró Dániel fordítása ezért működőképes minden olyan hibája ellenére, amelyeket az Alföldi Róbert rendezte új színházi előadás és Eszenyi Enikő vígszínházi rendezése kapcsán már előcitáltak.) 

Ezen a színpadon nincs öncélú vizuális tobzódás. Varga Járó Ilonka díszlete egyetlen praktikus elem. Egyik oldalról árkádos-boltíves tér – néhány, fejét szomorúan oldalra hajtó angyalfélével –, a barát cellája vagy az utca, másik oldalról néhány bútordarabbal kiegészítve házbelső. Ahol a falak már repedeznek. Hogy leomlanak-e? Rajtunk áll.

 

Az előadás adatlapja idekattintva, a PORT.hu oldalon érhető el.