Varga Gabriella, Sághy Tamás és Derzsi János

Antal Csaba díszlete a székesfehérvári Száll a kakukkban pedig nem vacakol sokat, az egész színpadot betöltő kerítés-építmény börtönnek mutatja az elmegyógyintézetet: míg lent mozgatható ketrecek állnak újabb és újabb alakzatokba lakóikkal együtt, addig az osztály életét ápolók, orvosok és a főnővér követhetik egy fenti folyosó, üvegfalú vizsgálószoba magasából. A Horváth Csaba rendezte előadásban meglepő is ez a direkt és a rendező egyéb munkáihoz képest jelentésében statikusabb látvány, bár azt határozottan jelzi, hogy a börtönbüntetés elől ide menekülő szimuláns McMurphy – aki Sághy Tamás alakításában tornacipős, izgága-rebellis vagányként ereszkedik alá a benti és kinti világot összekötő fémlépcsőn – cseberből vederbe, ha nem reménytelenebb helyre érkezett. Hogy utóbbi az igaz, lassan derül csak ki a történetből: az előadás kezdeti, nehézkesen környezetfestő és karakterismertető jelenetei után részese lesz az osztályt és főorvost egyaránt markában tartó Ratched nővér terápiás névvel illetett demokrácia-kísérletének, amelynek diktatúrájával szemben az élete árán lázad fel.

A Ken Kesey-regény mozzanatait követő, főként a sztorira fókuszáló színpadi adaptációt, az elmegyógyintézeti közeget kissé klisészerűen romantizálva ábrázoló alapanyagot Horváth mozgáskoreográfiái láthatóan egy mélyebb, az emberi szabadságot érintő értelmezés felé vinnék: abba az irányba, ahol a szűken vett lélektani dimenzión túl már-már archetipikus, a személyen túlmutató helyzetekként-történetekként láthatjuk a hatalmi konfliktusokat. A László Zsolt által alakított Bromden törzsfőnök víziói révén az elnyomás kérdése például a gyarmatosító, civilizatorikus ideológiákat is képbe hozza. Sok szép jelenet születik így meg a színpadon, ezek invenciózussága, ereje mégis valamiként önmagukban álló marad.

László Zsolt és Sághy Tamás

Ennek oka talán részben az alapanyag korlátaiban rejlik, részben abban, hogy a példázatszerűségében áttetsző történet szereplőinek vonatkozásában az előadás túl jól lokalizálja, azonosítja be az elnyomás forrását, és így leegyszerűsíti a szabadságra vonatkozó problémát is. Varga Gabriella Ratched nővére első perctől fogva szigorú börtönőr, a hatalom képviselője és birtokosa, olyan autoritás, akit pusztán az (általa hozott) szabályok ereje véd. Vele, mint egy szellemtelen és autokrata tanárral szemben könnyűnek, mert egyértelműnek mutatkozik a lázadás értelme és indokoltsága. S bár ez a karakter illeszkedik Horváth színházi látásmódjába – amelyben az alakok sokszor markáns, egynemű kontúrt kapnak (hogy ezekből persze rendszerint sokértelműen kimozduljanak), addig hiányzik belőle a rafináltabb manipuláció: az az erő és játszma, ami elfedve a pusztán hatalmi-intézeti pozíciót az ápoltak legbelsőbb gyengéire lenne képes hatni, és lelkileg-érzelmileg tartaná sakkban őket. S épp ezért különösen izgalmasak azok a jelenetek, amelyekben annak a bonyolultsága villan elő, hogy itt nem csak a megszemélyesített hatalom tartja fogva az ápoltakat, hanem az autoritás kevésbé megfoghatóan működő, interiorizált formái is, mint az anyával, feleséggel, külvilággal, egyáltalán a „normális” társadalom tagjaival szemben érzett szégyen, lelkifurdalás, vagy az életképtelenség elfogadott és belül jóváhagyott érzései. Ilyen jelenet, amikor Kádas József Dale Hardingja kifinomultan önmeggyőző szónoklatot vág le az újonc McMurphynek arról, hogy a főnővér módszerei a gyógyulásukat szolgálják, és egy pillanat alatt omlik össze benne a hazug retorika: belép a ketrecébe, McMurphy pedig némán cigit nyújt felé. Vagy amikor Krisztik Csaba a szüzességét elvesztő Billy Bibbitje, megrészegülve az addig soha nem érzett szabadságtól, egy szál zsebkendőben sétafikál peckesen a bulizó bandát rajtakapó Ratched nővér előtt. Dadogás nélkül válaszolgat, hogy aztán szempillantás alatt törjön össze, hulljon vissza a csínytevő kisgyerek nyomorúságos állapotába, amikor az anyjával zsarolják, és az osztály gyáva spiclijeként egyazon lendülettel besúgja McMurphyt. Majd ezt a hasadást – ami egyben felismerési folyamata annak, hogy a szabadság mennyire nem egyszerű, számára szinte teljesíthetetlen ügy – öngyilkosságba futtatja. Ezek a jelenetek, mozzanatok nem csak a nézői értelmezésben lepárolt jelentésük miatt erőteljesek, hanem a megformálás, az állapotváltásokat mozgás útján megragadó pontos és erős színészi játék miatt.

Jelenet az előadásból. Forrás: Vörösmarty Színház

Erre a komponálásra lehet még példákat sorolni. Erős az első felvonás végi néma lázadás: a nővér által lekapcsolt tévé előtt ott ül az ápoltak serege és némán, tüntetően tátogva szurkol tovább a semminek. Sághy McMurphyje pedig ott lép túl a vagány – és mindenkivel összehaverkodó – csávó ismerős kliséjén, amikor egy gyönyörűen koreografált meccsben végre rá tudja venni a „kosarat”, hogy engedje behullani a labdát, rá tudja venni a többieket, hogy önmaguk zárt határait szinte fizikai erőfeszítés árán túllépve passzolják a labdát egymásnak, azaz közösségként viselkedjenek. Nem csak ebből érthető, hogy McMurphy az, aki – az orvosi személyzettel ellentétben – eljut a valóságos terápiás munkáig az osztályon és kimozdítja a bentlakókat a szellemi-lelki, a világ elől menekülő, részben önként vállalt katatón merevségből.