Egy koncert, amelyről nem csupán azt mondhatjuk el, hogy a magas színvonal és igényesség jegyében zajlott, hanem azt is, hogy gondolatokat közvetített, koncepciója és értelme volt. Messiaen és Haydn a Zeneakadémián. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.
Mostanában mintha kezdene megélénkülni a magyarországi érdeklődés Olivier Messiaen (1908–1992) zenéje iránt. Hallhattuk a Des canyons aux étoiles-t, újra megszólalt a Turangalîla, most pedig a budapesti közönség megismerkedhetett a zeneszerző 1943/44-ben keletkezett – a Quatuor pour la fin du temps-nál (Kvartett az idők végezetére) két évvel fiatalabb – Trois petites liturgies de la présence divine (Az isteni jelenlét három kis liturgiája) című, nevezzük így, oratorikus alkotásával. Szerzője a művet női karra és fúvósok nélküli zenekarra fogalmazta, de mivel a hangszeres apparátusban az ütők és a cseleszta mellett egy concertáló zongora és egy hasonlóképpen szólisztikusan kezelt ondes martenot is szerepel, az „oratorikus” meghatározás kissé pontatlan és leegyszerűsítő. A művet a Concerto Budapest adta elő Keller András vezényletével, a nyíregyházi Pro Musica Leánykar közreműködésével (karigazgató: Szabó Dénes), a zongoránál Ránki Fülöp foglalt helyet, a „Martenot-hullámokat”, ezt a jellegzetesen lebegő hangú korai elektronikus hangszert pedig annak egyik legelismertebb játékosa, Bruno Perrault kezelte.
 Keller András |
Elgondolkodtató mű a három tételes (a bennünk jelenlévő Istent, az önmagában jelenlévő Istent és a mindenségben jelenlévő Istent megéneklő) Trois petites liturgies, de egyszersmind tipikus Messaien-darab is. Mint a zeneszerző más kompozícióiban, a hallgató itt is konfrontálódik azzal az egyedülálló jelenséggel, ahogyan Messiaennak sikerül stiláris kompromisszum nélkül úgy alkotnia tökéletesen modern kortárs zenét, hogy mindeközben a konszonanciák – például az újra és újra visszatérő, hatalmas, fényt árasztó dúr akkordok – jogai mákszemnyit sem csorbulnak. Rajta kívül ezt a mutatványt a valóban progresszívként elkönyvelt zeneszerzők közül senkinek sem sikerült végrehajtania a céhből való kitaszíttatás veszélye nélkül, márpedig Messiaennál ez a hibrid harmóniavilág rendszeresen érvényesülő jelenség, amely a zeneszerző gondolkodásmódjának kompozíciós dogmáktól való mentességét illusztrálja. Ugyanígy jelen van a hangzás rendkívüli gazdagságának igénye, a szinte folyamatos színorgia, amely azonban nem válik fárasztóvá – ki tudja, miért… Ugyanilyen rejtély, hogy hogyan is lehet hiteles és elfogadható az a zene, amely hallgatóját állandó érzelmi és indulati szuperlatívuszokkal bombázza. Messiaen elképesztően túlfűtött komponista, zenéje (nem a névvel való játék kedvéért írom) messianisztikus, prófétai, egyfajta szent eksztázis kifejezője. Mégis, az ember – ha fogékony – nemcsak kibírja, mosoly vagy ellenszenv nélkül viseli ezt a folyamatos tombolást, hanem képes belehelyezkedni hullámaiba és azonosulni vele.
Pedig itt még szöveg is van (maga Messiaen írta), s ez is enyhén szólva egzaltált. Valóban, túlfűtött librettó ez, de aki elmerül benne, azt is felfedezheti, milyen tudatosan megformált textus, mely egyszerre hivatkozik a maga struktúrateremtő ismétléseivel a liturgikus hagyomány litánia-vonulatára, no meg látomásos képvilágával a francia irodalom katolikus hagyományára, erre a nagy és erős tradícióra, amelyet a 20. században olyan írók és költők képviseltek, mint Francis Jammes, Paul Claudel, Jules Supervielle, Pierre Emmanuel vagy François Mauriac. Messiaen tehát szövegben és zenében egyaránt kimagaslót alkotott a Trois petites liturgies partitúraoldalain. A mű körüli sok talányt eggyel megtoldja a kérdés: hogyan történhetett, hogy Messiaen 1943/44-ben, a világégés rettenetének idején képes volt ezt a mindvégig ujjongó művet megírni? Nem etikátlanság a tomboló öröm, mikor a világ éppen kínhalált hal? De hát ez az ellentmondásosság Messiaen lényege: művei nem a való világgal foglalkoznak, és nem is reflektálnak a való világra, bizonyos értelemben időn (és ekképp történelmen) kívüliek. Aki meg akarja érteni a tarkainges madárhang-kottázót, ezt mindenképpen el kell fogadnia. Az előadás méltó volt a műhöz: Keller András emelkedetten és összefogottan, a teljes azonosulás szellemében irányított, a Pro Musica Leánykar kiválóan felkészítve, remek hangminőséggel és igényes szövegejtéssel énekelt. Ránki Fülöp (aki hasonló szerepkörben már a Des canyons… magyarországi bemutatóján is remekelt) egyszerre bizonyult aprólékosnak és szuggesztívnek, Bruno Perrault pedig érzékelhetően úgy mozog a Messiaen-zene transzcendens közegében, mint más a nappalijában.
 Keller Vonósnégyes |
Helyszín: Zeneakadémia nagyterme, Időpont: 2016. március 20.
