A hely szelleme is szükséges, hogy helye legyen annak a szellemnek, amelyet ez a szünet nélküli kétórás változat képvisel. Kell a Kamra mint sötétkamra: nézőterére fekete leplek között sétálunk be, százhúsz perc alaposan átröntgenezett víg borongás kedvéért. Horváth Jenny díszlete a mennyezet és a padlózat nagy, osztott lapjain át, fentről és lentről érkező derengéstől kap foltos dimenziókat, a forgó tükörajtóktól megpörgő, sokszorozódó látomást és áttetsző jelentést. Dolgoznak reflektorok is, lámpás és öngyújtó szintén, azonban a fénynyaláboknak, csóváknak, lángoknak kisebb, egyszerűbb a funkciójuk, mint a szűrt fénymezőknek, melyek mintha elnyelnék a nappalokat és kibocsátanák az éjeket. Az éjszakai tudatot. A nem is olyan homályos felismerést, látleletet, hogy a szerelem így is, úgy is vak, akár együgyűek, akár túlműveltek, akár urak, akár szolgák, akár fiatalok, akár idősebbek veszik magukra nyűgeit, és az eszesség sem ezen a bajon, sem máson nem sokat segít, bújjon bár a melankolikus filozófia vagy a szóbűvészkedő bolondság retorikájába. Ezt az értelmezési operációt már több Shakespeare-opuson végrehajtották, többször. Itt nem érződik műtéti rutin. Nem válik közhellyé, ami köztudott.  

Nem illant el a vígjáték, nem oldott kereket a szerző. Kb. 1 % Szabó Lőrinc- („Színház az egész világ…”), 35 % Nádasdy Ádám-fordítás, 64 % szövegkönyv Závada Péter laptopjából – és jó, erős, amolyan kb. 85 %-os Shakespeare-t kapunk. Ami nem rossz arány, szép eredmény. Feledteti a gyengébb élceket, a belterjes irodalmi-művészeti fontoskodást, a zavarosabb szituációkat, a sokadszorra hallott, nem durva malackodásokat. Amint bekerül a színházba, minden darab ahogytetszik, az Ahogy tetszik pedig az As You Like It. 2016-ra kihegyezve, a napi nyelvezethez igazítva, amiként beszélünk s amiként beszélnek rólunk és hozzánk. Ardennes-i erdő vagy ardeni erdő, ahol a számkivetettek meghúzzák magukat? Mindegy. Lehet, hogy Dobogókő irányába kell indulnunk, lehet, hogy elég elbuszozni a Blaháig.

A százalékosdival csak az írott anyagról mondtunk valamit; ahogy elmondják, arról keveset. Igen jól mondják el. Ebben a felfogásban nem alakításokra van szükség a színészek részéről, hanem a szövegkönyv inspirációinak kiteljesítésére, a rendező kikeverte tónus közös, megértő közvetítésére. Ezúttal a pirospozsgás, cserkészinges Tasnádi Bence az első az egyenlők közt, mert a legkülönfélébb paródia-pillanatok állj!- és hopp!-poénjait zavartalanul építi az érzelmi és társadalmi vágtába, a mesebeli legkisebb fiú ezzel a tempóval és vonalvezetéssel eléggé groteszk igazság- és boldogságkeresésébe. Fekete Ernő fekete ruhában, szemébe hulló hajjal, zsebre tett kézzel, csöndesen, élből rakja oda a drámatörténet egyik leghíresebb monológját az emberi élet hét kor(szak)áról, Kocsis Gergely sokadszorra hajtja végre a bravúrt: látszólag nem csinál semmit, csupán óg-móg, s mégis ő a száműzött herceg is meg a száműző herceg is. Elbánik önmagával, de fel sem veszi. Borbély Alexandra és Pálos Hanna egymásra cseppet sem hasonlítva ikerülnek a testvéri unokatestvérek szerepében, gesztusaikból meg lehetne írni a homoerotika kézikönyvét, holott sosem feszítik túl a húrt, s Borbély a saját tengelye körül peregve, tessék-lássék fiúnak öltözve előlegezi a lányt, akinek mindenáron lesz párja, Pálos viszont le-lelassítva, mélán járatja a másik fiú-lányt, aki pedig biztosan egyedül marad.

Kevésbé hálás, ám az összhangzathoz nélkülözhetetlen figurájában a bivalyerős elaggás ellentmondásait kelti életre-halálra Ujlaki Dénes hűséges cselédje, Dankó István, formáljon bárkit, mindig ott tüsténkedik, ahol útban van, Hegymegi Máté m. v. (egyben a mozgástervező) nem pusztán különleges – elöl-hátul sok, középen kevés – hajzatával eredeti alak. Kiss Eszter a színésztársak által mulatságosan játszott, fehér overallos, mekegve legelésző kecskék között álldigálva, intenzív mimikával segít eltűnődni, nagy-e a különbség pásztor és nyája közt, Ónodi Eszter a háttérben várja ki, amíg eljön az ő ideje, hogy szerelemtől szívbe kólintva semmibe nézzen, ő, az óriás-szemüvegű, s egy nagyot, életre szólót veszítsen.

Kovács D. Dániel rendezése úgy különbözteti meg egymástól a „jókat” és a „rosszakat”, a nyilván „rendes” régi rezsimet és a nyilván „nem rendes” új udvart, hogy nemigen különbözteti meg őket (hiszen az újak váratlanul megtérnek, ők állnak remetének, s a száműzött régiek, ismét hatalmuk, birtokaik és jogaik teljében, visszamennek réginek, tehát ők lesznek az újak). Ezért is a számos szerepátfedés. A járásmódok – főleg a „színpadi film” vissza-visszatekercselése, leginkább Tasnádi alkalmankénti hátrafelé-menése és más ellenmozgások – villámgyors sík- és időváltásokat tesznek lehetővé, a stílusok is meg-megkergetik egymást, a bántó eklektika veszélye nélkül. A generálsötétek pontot tesznek azokra a jelenetekre, amelyeknek még lenne nyelvtana (a befejezés sem az előadás erőssége). A verbális ötletekkel való ökonomikus gazdálkodás mellett hemzsegnek a játékgegek. Így az erdő fáira aggatott, Rosalinda-dicsőítő szerelmes zöngemények helyett egy rizsma Shakespeare-versezetet szállat a szélbe a bódult vallomástevő. Gépesített leleménnyel, energiatakarékosan. Később a kisepert papírlapokból jut a közönségnek is. Együttes emlékünk marad az elhangzó és az olvasható szöveg alapján a fűzfapoéta igyekvése és a zseni halhatatlansága. E kettősségben zajlik mindenestül a premier.

Körültekintő, módszeres, okos, jókedvű produkció kerekedett. Igen lényeges a zenei elem, mind a kezdés perceiben, mind betétként vagy aláfestésként. Keresztes Tamást dicséri. S ő viseli a jelmeztár legfrappánsabb hacukáját is. Horváth Jenny – aki egyébként is remekel, például az arany cipellőtől a piperkőc csukán át a (strand)papucsokig: valóságos lábbeli-szociológia! – olyan kapucnis dzsoggingfelsőt adott a bolondra, amelyet az a lábára húzva hord, vagyis a kámzsa valahol a térdei közt fészkel. Keresztes ennek a fejjel lefele létnek imamalomként szónokoló ádáz kommentálója. Feszült idegzettel próbál ellene szegülni a van-nak, s lássuk, uramisten, mire megyünk ketten dafkével maga is növeli a kapcsolati salakhegyet, a legyen-t. Ő így él s él meg abban a világban, ahol minden az, ami – ahogy tetszik, vagy ahogy nem tetszik –, meg a saját ellentéte is.