A beszélgetés első része a szerző életét meghatározó közösségekről, városokról, helyekről szólt. Szilasi László iskolaéveit Békéscsabán (aka Árpádharagos) töltötte. Mint mondta, a családja arra tanította meg, hogy bújjon el a „rohadék szocialista disznók elől, mert csak baj lesz” (bár később ezt nem teljesen tartotta be, például diáktüntetést szervezett 1988-ban). Az adventista egyház (Békéscsabán komoly egyháznak számít, jelentős gyülekezettel) útravalója az volt, hogy „próbálj meg ne bűnözni, de nem fog összejönni” – bár Szilasi magában az „egyházasdiban” nem hisz, a hit és az ima fontos számára. A gimnáziumban pedig olyan mértékben hittek bennük, hogy azt „alig lehet megszolgálni”. 

A Szegedhez fűződő élményei közül felelevenítette, hogy amikor elköltözött Szegedre, nagyon megdöbbent, úgy érezte, a szó szoros értelmében kultúra van a föld alatt is (alagsori kocsmák, kultúrhelyek). Mint mondta, ez a tér megmaradt, de összezsugorodott: „nem sok maradt a városból” – jelentette ki keserű nevetéssel, de azért kiegészítette azzal, hogy az egyetem, a könyvtár és az a két-három kulturális szolgáltató intézmény, ahova el lehet menni, továbbra is erős magot képez.

Veiszer Alinda Budapestről szóló kérdésére azt mondta, amikor egy PhD előtti ösztöndíjjal az Irodalomtudományi Intézetben dolgozott, és ezért sok időt töltött itt, nem érezte úgy, hogy Budapesten kéne élnie, egyrészt azért, mert mindenki ideges, és az utazás sok időt vesz el. Másrészt tudta, hogy „ez itt a fősodor, de talán nem akarok a fősodorban lenni” – gondolkodott akkoriban. Emellett azt is felhozta érvként, hogy sok érdekes, számára fontos író nem Budapesten él vagy élt (például Nádas Pétert, Borbély Szilárdot és Tar Sándort említette, és szerinte Esterházy Péter is határeset).

A terek után lassan szövegekről is szó esett. A szerző a munkamódszeréről így nyilatkozott: alapvetően cetlikre írja a „megszilárdult” mondatokat, amiket egy előre lefektetett cselekménytervnek megfelelően rendez dobozokba, majd később ezeket a mondatokat dolgozza össze. A beszélgetés főként a legutóbbi regény körül forgott – erről megtudtuk, hogy összesen 8 hét alatt írta meg („konkrét mennyiségteljesítés”), amit egy éves anyaggyűjtés előzött meg, az egész munkafolyamat pedig négy évig tartott. (A Szentek hárfája című, 2010-ben megjelent regényről azt tudtuk meg, hogy egy törökszentmiklósi romos tyúkólban írta a szerző, viszont a Németh Gáborral közösen jegyzett, 2000-ben megjelent Kész regényről nem esett szó.)

Szilasi kitért az olvasóvá válás folyamatára is, és megszívlelendő tanácsokkal szolgált fiatal irodalombarátok számára. Szerinte kitüntetett jelentősége van a fiatalkori olvasásélményeknek a későbbi olvasmányok szempontjából is: ő a maga részéről a Krúdy-művek szerelmese volt, őt részesítette előnyben többek között Dosztojevszkijjel vagy Kafkával szemben, mert „nyíltabban igenli az életet, akármilyen dark is egyébként”. A Krúdy-hatást magyarázva (illusztrálva?) említette meg azt is, hogy harminc éve depressziós, derűsen az, semmiféle problémája nincsen ezzel.

Mint fogalmazott, feltörekvő értelmiségiként igyekezett mindent elolvasni nagy sebességgel, ezek az olvasások azonban – utólag így látja – szinte semmi nem érnek. Például Mészöly Miklós – akkor még épülő – életművét is vad erővel falta, de elmondása szerint semmit nem értett belőle. Mostanában viszont fontossá vált számára a Megbocsátás című kései Mészöly-mű. Szilasi ars poétikaként is értelmezhető felfogása szerint egy adott poétikai megoldást csak egyszer szabad felhasználnia egy írónak, ellenkező esetben unalmassá válik. Beszélt arról is, hogy az irodalom szerepét a „nemes lektűr” veszi át (példák: Nick Hornby, Michel Houellebecq), ami jól meg van csinálva, de amint fel akar emelkedni, alacsony plafonba ütközik. A trendi problémákkal foglalkozó lektűrben Szilasi szerint nem az a rossz, hogy kommersz, hanem hogy megpróbálja irodalomnak hazudni magát. Fájlalta, hogy Márai Sándor nagy külföldi sikere A gyertyák csonkig égnek sikerét jelenti, ami egy undorító giccs, holott a Naplót is el lehetne adni. Arra az érdekes kérdésre, hogy a két kategória között van-e átjárás, Hemingway Szigetek az áramlatban című regényét hozta példaként, ami egy hosszabb mű, nem volt ideje meghúzni: mint mondta, „nem meghúzva Hemingway maga a minimalizmus”.

Saját szövegeinek olvasásáról Szilasinak egészen radikális véleménye van. Úgy fogalmazott, a Szentek hárfájától kifordul a bele, olyan rossznak tartja, így lehet, hogy a megjelent könyveit sosem fogja tudni elolvasni. Elmondása szerint hasonló viszolygást csak Szabó Dezső szövegei váltanak ki belőle, aki ugyan „idegesítően tehetséges volt”, de „borzasztóan nagy görény”.

A beszélgetés végén a moderátor rátért a fő témára, A harmadik híd című regényre. A szerző mesélt az anyaggyűjtés tapasztalatairól: mint elmondta, egy éven keresztül járt különféle helyekre, hogy minél több információt gyűjtsön a hajléktalanok életéről. Az összes olyan intézménybe eljutott, ahol hajléktalanokkal foglalkoznak és hajléktalanokkal is beszélgetett. Utóbbinak legfontosabb tanulsága számára az volt, hogy leginkább arra vágynak ezek az emberek, hogy beszélhessenek a problémáikról, hogy emberszámba vegyék őket. A regény szereplőit részben a valóságban is létező szegedi hajléktalanokról mintázta, bizonyos részleteket a társadalomból kihullott emberek életéről a Csillag börtön legszigorúbban őrzött részlegeiben szerzett meg. A könyvet azoknak ajánlotta, akik ezeknek az embereknek segítenek, és a beszélgetés végén is kiemelte ezeknek a segítőknek a hősiességét és profizmusát. Szilasi László szerint a hajléktalanlét a szabadság melletti döntés. Szerinte hiba lenne minden hajléktalant áldozatnak tekinteni, mert ezek az emberek kiutat keresnek az elnyomás újszerű formáiból, amik körülvesznek minket. „Nagyon sok esetben ez döntés kérdése: ezek szabad emberek” – hangzott a vitára ingerlő végszó.

A beszélgetés alatt Fátyol Kamilla és Terhes Sándor színművészek olvastak fel A harmadik híd című regényből – az utolsó részlet felolvasását a szerző vállalta. A zenei aláfestés felelőse Dj Arab volt.