 Rudolf Péter és Básti Juli |
A Centrál Színházban az igazgató, Puskás Tamás nyilván azért tűzte műsorra Albee Nem félünk a farkastól című darabját, mert látta, hogy Básti Julinak kijár Martha szerepe. Nem tévedett – így van: Básti tehetsége és temperamentuma igazán passzolhat Martha figurájához.
Jónéhány évvel ezelőtt a Radnóti Színház előadása is elsősorban a szereposztásnak köszönhette jókora szériáját: Gothár Péter rendezése igazán kihasználta a Csomós Mari – Bálint András – Nagy Mari – Csankó Zoltán négyesében rejlő lehetőségeket, érdes volt és gazdag.
Velőtrázóan új értelmezést ugyanis elég nehéz előbányászni Albee darabjából: az amerikai vidéki város akadémiai intimszférája ugyan rájátszhat holmi hazai körülményre, de ebbe aligha rendül bele a néző. Elbert János klasszicizálódott fordítása jó volt ugyan, de nagyon ráfért a darabra, hogy Hamvai Kornél új szöveget készítsen hozzá; a párkapcsolati viszontagságokra ugyanis manapság sokkal brutálisabb szókincs áll rendelkezésre. Hamvai szövege flott és jó: kesernyés poénokkal, mai replikákkal teli, ráadásul a színészekre, valamint a mondhatóságra szabott.
Albee több mint ötven évvel ezelőtt írott darabja egy összeszokott, egymást voltaképpen és némileg rendhagyó stílben szerető házaspár unaloműzésnek induló, majd egymást és a felbukkanó vendégeket nagyjából a csontvázig lecsupaszító szópárbaja, whiskyben-ginben-brandyben áztatva. Az ilyesmit élni nyilván drámaibb, mint nézni, bár Martha és George elég sokáig bírják játéknak tekinteni az egészet. Nem véletlen, hogy a darab köré került mítoszt Mike Nichols 1966-ban készült, számos Oscar- és BAFTA-díjat begyűjtött filmje generálta, Liz Taylor és Richard Burton emlékezetes alakítása.
 Básti Juli és Ágoston Katalin |
A Centrálban Básti Juli Marthája mellé Rudolf Péter George-a került. Básti hangos-hisztérikus indítással elég gyorsan elénk pakolja élete nagy tragédiáját: a rektor apuka lányának kivételezett helyzetéből egy nagy reményű, ám épp az akadémiai ranglétrát tekintve kudarcos házasság, egy lúzer történész férj minden, amit fel tud mutatni. Bástinak valaki jónéhány éve azt mondhatta, hogy fejét kissé lehajtva – s ezzel mintegy fölfelé nézve – beszéljen a színpadon, amitől a tekintetét szinte sosem látni, mert a szeme mindig árnyékban van, és ha ehhez a fejtartáshoz természetellenesen széles amplitúdójú hanghordozás társul, hát nemcsak a szeme, de az egész alakítása kerül árnyékba. Martha harsány, energikus, betölti a színpadot, jól vedel és jól gyilkolászik, ám nagyjából a harmadik felvonásban elhangzó monológjáig nem érezni, hogy ez neki is vérre megy: egy unatkozó, csalódott, az öregedéstől félő asszony múlatja előttünk az időt.
Hanem aztán jön a harmadik felvonás, amely az Ördögűzés címet viseli; ekkor válik el ez az este a többi hasonló – az apa parancsára az egyetem új embereit vendégségbe hívó – estétől. Ebben a felvonásban látjuk azt a Básti Julit – az összetört, legyőzött asszonyban a férjéhez tapadó társat –, aki egyszercsak ledobja magáról a külsőségeket, és az ablak alatt kuporogva nemcsak Marthát, hanem színészete legjavát mutatja meg nekünk.
De a Puskás Tamás rendezte előadásban ezt a részt már a férj, George vezényli, aki hiába lúzer, hiába nem vitte semmire, csak tocsogott a bölcsésztudományokban, hiába nem kigyúrt és simulékony karrierista, mint a vendégségbe érkező ifjú biológus Nick, mégis ő számol le az élethazugsággal, ő kényszeríti a vérre menő „játszadozások” befejezésére a feleségét is.
 Rudolf Péter és Schmied Zoltán. Forrás: centralszinhaz.hu. Fotó: Horváth Judit |
Csakhogy ez a harmadik felvonásbeli George Rudolf Péter játékában nem váratlanul jelenik meg; ott van egész este, az első enervált, lehangolt belépéstől kezdve. Rudolf Péter hibátlan ritmusérzékkel mutat meg minden lépcsőfokot, amelyen föllépdelve George eljut az „eddig, nem tovább” végső megoldásáig. Öniróniával, önreflexióval és okos, éles emberismerettel fölvértezve viseli a megaláztatást; nemcsak azt, ami Marthától éri, hanem azt is, ami az úgynevezett új nemzedék, az új-undok csődör által az ő értékrendjét fenyegeti. Rudolf Péter George-a formátumos alakítás – Albee is megnyalhatná az összes ujját, hisz ennyi mélységet, ennyi meggondolt, drámaalakító erőt ebben a figurába aligha pakolt bele.
És akkor ott vannak a fiatalok, a reményteljesnek számító új nemzedék képviselői, akik majd… Akik máris élethazugságok béklyójában élnek, és bár ambícióikat és reményeiket még nem vesztették el, a hitelességüket már igen. Schmied Zoltán tenyérbemászóra veszi Nick figuráját, túl gyorsan dobja le magáról az illemtudó és illeszkedni akaró, érdeklődő fiatalember álarcát. Ágoston Katalin a Honey-ra gyakran aggatott buta libát, vagyis a róla való véleményt játssza el; mintha karikírozná: butább és libább a kelleténél, igaz, Albee sem írta meg többre. Mindazonáltal jó statisztái ők a Walpurgis-éjre „gyúró” Marthának és George-nak – elégedetten nézzük, hogyan abszolválják a viviszekció áldozatainak forgatókönyvét.