Simkó Katalin: Igen. Speciális, újfajta képzésünk volt, az akkori változások nyomán indult be. Székely Gábor lett a rektor, Jordán Tamás és Lukáts Andor együtt indítottak osztályt. Jött Ladányi Andrea és új alapokra helyezte a testről, a mozgásról való gondolkodást. Egyáltalán nem véletlen, hogy pár évvel később Horváth Csaba azokkal az osztálytársaimmal alapította meg a Forte Társulatot, akikkel a debreceni színházban került össze, s azóta is velük dolgozik: az a fajta képzés, amiben részünk volt, néhányunkra az osztályból nagy hatást tett, és a mai napig befolyásolja a színházról való gondolkodásunkat.

SK: Jó, ha így látszik, de nincs módom erre gondolni már csak azért sem, mert színpadra lépés előtt mindig rettenetesen izgulok. Eredetileg azt hittem, hogy ember nálam jobban nem izgulhat, de amióta a pályán vagyok, sok helyen megfordultam, és látom, hogy mások is vannak így, idős, tapasztalt, elismert, nagyszerű színészek is.

SK: Egyfajta felfokozott idegállapot ez, ami a színpadra lépés után ha nem is azonnal, de hamarosan elmúlik, átalakul valamiféle energiává. Miskolci gimnazistaként megismerkedtem Máhr Ágival, ő mondta, én pedig el sem tudtam képzelni: színpadra lépés előtt olyan a színész, mint a vadászpilóta bevetés előtt. Hogy a „halálfélelem” előadás előtt mennyi idővel kezdődik, az függhet a szerep nagyságától, vagy attól, hogy milyen régen játsszuk a produkciót. Például az Emberszag esetében az előadás előtti másfél órám áldásosan azzal telik, hogy sminkelek. (Független társulatról lévén szó nem áll rendelkezésre sminkes, így megtanultam magamat kikészíteni a szerephez.) Az erős sminkelés eleve szokatlan számomra és kicsit idegen, mert a natúr dolgokhoz vonzódom. De aztán amikor láttam magamat az Emberszagról készült fotókon, parókában, kifestve, megértettem, hogy ez sokat jelenthet. Kiss Julcsi jelmeztervezőnek határozott elképzelése volt arról, hogy milyennek akarnak látni engem az előadásban. Először meglepett a külsőm, aztán megszoktam, sőt arra is rájöttem, hogy van abban valami vonzó, ha egy színésznő szép ruhákban, csili-vili módon mutatkozhat. Bodor Johannát is megemlítem: négyünk közül velem volt a legintenzívebb dolga. Az én feladataimat erősen meghatározza a vele való munka, és örülök, hogy megismertem őt. 

SK: Rémusz azt is mondta, hogy ez a figura voltaképp a múló idő. Sosem áll meg, és olyan közömbös az emberi szenvedéssel szemben, mint a természet. Picit még filozófiai tartalma is van, miközben mint színészi feladatnak az a fő nehézsége és közben a szépsége is, hogy nincs íve. Nem lehet egymásból következő szituációkon át haladni benne, hanem úgy kell megcsinálni, mint egy montázst. Gyökeresen ellentétes például azzal, amit egy másik mostani szerepemben, a Szabó Máté rendezte miskolci Boldogtalanok-előadás Víg Vilmájaként csinálok. Azt üres térben játsszuk, ott csak az marad, ami megtörténik két-három színész között a jelenetben, és minden azon múlik, igaz tud-e lenni egy állapot vagy a kimondott szó. 

SK: Az első évadomat az egyetem után a szolnoki színházban töltöttem, végigküzdöttem egy rossz szakmai tapasztalatokkal és kudarcokkal teli szezont. Az olyan sokat elvett a színészi kedvemből, hogy önerőből talán nem is lettem volna képes talpon maradni és folytatni a pályát. Szerencsémre akkor történt, hogy hívott Ascher Tamás A vadkacsa kislányszerepére. Letettem a telefont, és sírni kezdtem örömömben. Azok az évek, amikor a Katona József Színház előadásában játszhattam, múlhatatlanul fontos, becsben tartott időszak az életemben. Megjegyzem, egyébként is szeretem Ibsent, és mindent, ami skandináv. Amikor Oslóba utaztunk vendégszerepelni, úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna. (Zárójelben: két előadást játszottunk A vadkacsából Oslóban. A kettő között rendeztek a házigazdák egy kis fogadást, ahol a szervező megkérdezte, hogy nekem szabad-e már alkoholt innom.) De volt szerencsém Solvejg szerepéhez is a temesvári Peer Gyntben, ahol megtapasztaltam, hogy határon túli magyar színházban jó dolgozni, az ottani kollégák csupaszív emberek. Visszatérve Szikszai Rémuszra, vele a szolnoki Szentivánéji álomban ismerkedtem meg, és a jelentkezésekor kicsit szorongtam, hogy onnan származnak a velem kapcsolatos emlékei. De alaptalannak bizonyult az aggodalmam; szeretettel és bizalommal volt irántam a Szkénében mindkét próbafolyamatban. Szívesen dolgozom a Vádli Alkalmi Színházi Társulással, jó levegőjű a munka velük.

SK: Remélem, hogy az nem a múlt, és még nem végeztem Irinával! Nagyon értékes próbaidőszak volt: a világirodalom egyik legcsodálatosabb anyaga, jó színészekkel, jóízlésű, jó gondolkodású rendezővel. Világra jött a produkció, mint egy szép újszülött, de nem kezdődhetett el az élete, hogy nőjön, fejlődjön. Háromszor lehetett látni, azután hibernálódott. Anyagi kérdés, hogy újraéleszthető-e. Ha ennyi volt csupán, az súlyosan fájdalmas számomra. Az ilyen veszélynek a pénztelenségre ítélt független színházi szféra sajnos erősen ki van téve. Most épp egy olyan előadásban dolgozom, amelyet a Nézőművészeti Kft-vel hoztunk létre Scherer Péter rendezésében. Középiskolákba megyünk vele, és áprilistól műsorára veszi a Thália Színház Stúdiója. Soha senkinek a címe, és remélem, hogy a címére rácáfolva sokaknak eljátszhatjuk majd.