Felbukkannak benne a kortárs irodalmi ábrázolásból sokszor és jogosan hiányolt jelenkori közéleti események is, a regény gerincét adó történet miatt pedig a krimiként való olvasás lehetősége is felmerül, de a könyv megítélésében ezek a tényezők alapvetően mellékesek: sokkal fontosabb ezeknél az a mód, ahogy a regény felől személyes kapcsolatainkra, önmagunkra és a saját történeti időbe való belehelyezettségünkre láthatunk rá. 

Becsapós a cím: ugyan a cselekmény egy része Stockholmban játszódik (Svédországban, ezen a “szélvédett helyen” 12.), a lelkes skandinavisztika szakos olvasók talán csalódni fognak, mert a könyv – Schein Gábor eddigi művei alapján egyáltalán nem példátlan vagy meglepő módon – leginkább a magyar történelemről, annak egyéni és kollektív tragédiáiról szól. Ehhez a szerző egy olyan történetet talált, amelyben a Svédországból Magyarországra érkező idegen történeti-politikai beidegződések nélkül, egy másik világból tekinthet rá a magyarra. Az egyik szereplő véletlenül belecsöppen például a 2006 őszén zajlott utcai harcokba, a családi történetek után kutatva pedig felsejlik a magyar történelmi traumák alig kibogozható szövedéke. A regény az idegenség valóságos tükörjátékát állítja az olvasó elé, hogy abba belepillantva a szédület és a fájdalom érzése kerítsen hatalmába.  

Grönewald úr svéd külügyi hivatalnokként az 1956-os magyar forradalom után Magyarországról menekülők közül (egy ausztriai menekülttáborból) örökbe fogad egy gyereket, akit a sajátjaként nevel fel, és aki néhány gyanús jeltől eltekintve mit sem tud erről egészen apja haláláig. Grönewald úr maga sem ismeri pontosan fia származását, ezért nekilát, hogy felderítse azt. Elutazik Budapestre, ahol megismerkedik egy nővel, aki segít neki feltárni a történetet. Így kapcsolódik össze Bíró doktornő történetével, aki pszichiáterként az éppen a bezárás előtt álló OPNI-ban dolgozik, és így hozzájut azokhoz a dokumentumokhoz, amelyek a fiú, Ervin édesanyjának elfeledett történetét rajzolják ki: Stiller Annát, az ötvenes években meggyőződéses kommunistát halála előtt ebben az intézményben kezelték súlyos paranoid tünetekkel. Bíró doktornő más módon is részesévé válik Grönewald úr sajátos búcsújának: elutazik Svédországba, a haldokló Grönewald lakásán annak kérésére megsemmisíti egész életében mániákusan gyűjtögetett archívumát, jelképesen megtisztítva a terepet a fikciótól.

  

Ervin elrontott házasságába is belelátunk, apja halála és házasságának vége mint két egybefüggő, de lényegileg nem túlságosan megrázó veszteség jelenik meg, a halál és a szakítás eseményét puszta díszletté, ornamentikává lefokozva.

A nem is annyira halovány Oidipusz-reminiszcenciát erősíti a Budapestre visszatérő Ervin vonzalma, majdnem-viszonya Bíró doktornővel, aki ha nem is az anyja, de metonimikusan, a pszichés betegségekhez való viszonya miatt szorosan kapcsolódik hozzá, és így egyfajta anyaszerepben mutatkozik. A regény zárlatában testileg is közel kerülnek egymáshoz, de a kölcsönös vonzalom ellenére mégsem kezdenek viszonyt.

“Bennem soha nem volt bizalom a világ iránt” (152.) – írja Ervin Karinnak címzett levelében, amit apja széljegyzeteivel egészített ki. Így egy sajátos, a regény valóságában soha nem lejátszódott, intim apa-fiú párbeszédet kapunk, amelynek főszereplője az idegenség alapélménye – amely egyébként mindegyik regényalak sajátja valamilyen módon: egyikük sem mozog megelégedett otthonossággal a saját világában, a saját életében. Az idézett mondathoz fűzött kommentár Ervin sajátos idegenségéről, rejtőzködéséről, kifürkészhetetlenségéről szól. A világ és az egyén viszonyában beálló torzulásokat, elhangolódásokat sűrítetten vetíti elénk Stiller Anna története is, amit a Bíró doktornő által olvasott, a kezeléseket végigkövető jegyzőkönyvekből – tehát szintén keretes elbeszélői szerkezetben ismerünk meg. Megjegyzendő, hogy a paranoid őrület e felkavaró leírásait Bíró doktornő afféle terápiaként használja, hiszen saját életválsága (ami nem elválasztható munkahelye bezárása által okozott szorongásától) elől menekül épp: „Az őrületet csak egy másik őrület győzhette le, a kényszerességet csak új kényszerek.” (78.) Stiller Anna egy olyan „Gép” működését észlelte, amely „a szemközti ház egyik lakásába volt telepítve, afféle korai, önálló intelligenciával rendelkező komputerként érdemes elképzelnünk, amely a személyes akaratát megkerülve képes volt közvetlen kapcsolatba lépni az agyával és a szervezetével.” (82.) Noha kézenfekvő lenne ezt a Gépet a kommunista terrorgépezet allegóriájának tekinteni, talán még fontosabb a pszichiátriai betegség leírásának életszerűsége: attól válik nyugtalanítóan hitelessé ez a leírás, hogy kitér a kézenfekvő sémák elől, ráadásul a finoman egymásra csúszó történetekben egymásra montírozódik Stiller Anna, Bíró doktornő, Grönewald úr és Ervin „őrültsége”.

Szőcs Petra fotói az enyészetet, az elmúlás nyomainak nem egyértelműen tragikus hangulatával egészítik ki a szöveget. A pusztulás, az elöregedés tárgyilagos felmutatása és egyúttal esztétizálása, a kontextusukból kiragadott részletek önkényes jelentéssel való megtöltése markánsan összekapcsolódik a szövegben is központi szerepű elmúlás-tematikával.

Grönewald úr budapesti látogatásának leírásába a szerző becsempészi egy korábbi, az Esernyők a Kossuth téren című esszékötetében is megjelent Hínárok, tóvirággyökerek című, költői szépségű várostörténeti esszéjét, amiben Újlipótváros tragédiáktól nehéz történetét rajzolja meg. Az esszé mondatai jól belesimulnak a regény nyelvébe, ami a műfajok közötti átjárásnak ösztönző példája is lehet. 

A túlírt, alig szerkesztett könyvek dömpingje idején különösen nagy öröm, ha egy regény úgy tud ökonomikus lenni, hogy közben mérhetetlenül szerteágazó. Nem a cselekményre gondolok elsősorban, sokkal inkább arra a tömörségre, ahogy a végtelenül összetett emberi kapcsolatokat, viszonyrendszereket, apró, mégis óriásira növő dilemmákat érzékelteti. A boldogtalan házasságba, a boldogtalan életbe való beletörődés és a világ hibáztatásának jól kiérlelt gyakorlata drámai erővel jelenik meg a szereplők élethelyzeteiben.