 Richárd: Bogdán Zsolt |
De akkor hogy kerül a kutya a színpadra? Hát úgy, hogy Tompa Gábor új, a Gyulai Várszínház és a kolozsvári teátrum koprodukciójában készült III. Richárd-rendezésében az egyik, ha nem épp a legelvetemültebb shakespeare-i antihőshöz előadáshosszat kötődik a kutya képzete. Gloster a nyitóképben szájkosaras ebként liheg a koronával akrobatikázó lakkcsizmás domina nyomában, aztán a bosszúszomjas Margit átkozza kutyának, mire Richárd a nyelvét lógatva heveredik a földre, később pedig IV. Edwárd oldalán kushad megtévesztően hűséges házőrzőként. És aztán a mindent eldöntő csata káoszában tényleg úgy végzi, akár egy kutya.
Az egyik lábát bénán maga után vonszoló Richárd testi hibájának minden létezhető előnyét kihasználja: ott, ahol mindenki szép és egészséges (vagy legalább ezt hiteti el magáról), a korcs nyomorékra egyszerre tekintenek szánalommal és undorodva. A látszat persze csal, mert ez egy ugat is, harap is típusú jószág, ráadásul nem kevés (ön)iróniával van megáldva vagy -verve, ami még inkább elbizonytalanítja környezetét a tekintetben, hogy mi a helyes stratégia vele szemben.
Nemcsak rokonait és üzletfeleit, de alighanem a nézőt is meglepi a machiavellista clown. Túl szimpla lenne azt mondani, hogy Gloster célja a királyi trón megszerzése, hiszen őt az ölés élteti: először tán passzióból ritkítja az udvari sorokat (az első színben minden szótagot külön köp az arcunkba: „Úgy dön-töt-tem, hogy gazember leszek…”), aztán rákap a dolog ízére. Igaz, későn: akkor már nem ő öl, hanem őt ölik.
Bogdán Zsolt játéka csupa kérdőjel, de nem összetettsége miatt: alakítása nagy jóindulattal félkésznek nevezhető. A valódi probléma, hogy a jelző áll az egész produkcióra is. Erre magyarázatféle is akad: a kolozsvári premier csak ősszel lesz – amit Gyulán láttam, kész előadásnak semmiképp, inkább a III. Richárd kapcsán született, ritkán jól, de többnyire rosszul sikerült skiccek rendezetlen gyűjteményének mondanám. Nem a recenzens lelkének demagóg fele kérdezi: a jelen, korainál is koraibb formájában vajon miért mutatták be fizető közönség előtt az előadást? Mert ugyan akad néhány elem, melyekről máris világos, hogy erő van, lesz vagy lehet bennük, a megoldások többsége mégis zavaros és/vagy kínosan közhelyes.
Az előadás következetes, markáns látványvilága például igazán izgalmas lehetne – ha a rendező és a színészek használnák, nem pedig csak eltűrnék jelenlétét. Sötétzöld plasztikfalak jelölik ki a szögletes, rideg tér határait (díszlet: Carmencita Brojboju). Előttük átlátszó plexitárlók, polcaikon műanyag dobozokban levágott fejek, groteszk arcok, földalatti vagy tán földöntúli lények torzói. Bonc- és trónterem, dinasztikus galéria és haditrófea-gyűjtemény egyben. Nem fontos tudni, hogy a fejek egykori gazdái mind Richárd kezétől estek-e el, az angol uralkodócsalád darabbéli aktuális állapotairól így is kristálytiszta látleletet kapunk. Varga-Járó Ilona maszkjai hiába fenomenálisak, ha valódi szerephez szinte egyáltalán nem jutnak. A színpadképpel kapcsolatos kifogásaimra persze hallom a választ: a piciny várszínpadra a tervezett díszlet fele fért csak be. Ez esetben vajon az előadásnak is csak a feléről kellene nyilatkoznom?
 Richárd álma. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Elszomorító, hogy a máskor ragyogó kolozsvári színészek egytől egyig harmatos teljesítményt nyújtanak. Különösen rosszul jártak a női szereplők: érthetetlen, hogy Lady Anna hogyan válhatott ennyire jelentéktelen és érdektelen libává, hogy Margitot miért kell bomlott agyú fúriának játszatni, vagy hogy miért drogozik Gloster anyja. Félreértés ne essék: meg lehet mindezt magyarázni, de az előadás egészében akkor sem világos ezeknek a döntéseknek a helye. A már említett domina a színlap szerint a darabban sokat szidott, ám ott egyszer sem feltűnő Shore-né lenne: a hölgy, amikor épp nem szadomazo szeánszra készül, akkor talpig csuklyában a Jelenések könyvéből olvas fel, vagy élő tévéműsor néma asszisztense lesz. Íme egy újabb közhely: a színpad fölötti plazmatévéken élőben közvetítik, amikor Richárd hosszas rábeszélés után elfogadja az angol koronát. Amikor pedig a záróképben az új rezsimet képviselő Richmond angolul (kiábrándítóan rossz kiejtéssel) elüvölti a darab utolsó mondatait, akkor elkezdem magamban pörgetni, hogy csak az elmúlt néhány évben hány Shakespeare-előadás fejeződött be pontosan így. Mire a végére érek, már lehet is tapsolni. De minek?