Lelkesítő, amikor az ember beül egy nézőtérre, és ott direkt neki kikészített fülhallgatót talál. Szuper dolog az interaktivitás is: szeretem azt érezni, hogy a segítségemmel jön létre egy műalkotás. Így van ez az Etikett avagy a tökéletes ember című előadás közben is, ám ez esetben úgy veszek részt az alkotófolyamatban, hogy hagyom magam az orromnál fogva vezetni. Mindez pedig szépen rávilágít arra, hogy a színházi interaktivitás minden esetben manipulált folyamat, hiszen annak kereteit (mikor és hogyan kell benne részt venni) a színpadon állók szabják meg. 

Az előadás tere egy hosszú, fehér kifutó, két szélén egy-egy fehér fiókos éjjeliszekrény, mellettük szék. A játéktér két oldalán helyezkedünk el mi, szemközt ülünk a nézőtér másik felével, de mégis csak akkor nézzük őket, amikor erre külön felszólítást kapunk. Mert a fülhallgatóból állandó instrukciók záporoznak ránk, vagy azt hallgatjuk, milyen utasításokat kap a két játszó, Boross Martin és Julia Jakubowska.

Boross Martin rendezésének egy 1967-ben készült dán rövidfilm, Jorgen Leth A tökéletes embere volt az egyik legfőbb inspirációs forrása. A filmben egy férfit és egy nőt látunk, a tökéletes emberpárt, amely példaértékűen eszik, ugrik, jár, vetkőzik, öltözik és szeretkezik, tehát él, minden részletében makulátlanul. Vagyis a film narrátora szerint legalábbis, mert a jelenetek nézegetése közben semmi rendkívülit nem tapasztalunk ezen a két emberen. A tökéletes ember tehát Jorgen Leth-nél az, akit ő maga annak nevez, akit kiválaszt erre a szerepre.

Más a helyzet az Etikettben, ahol a tökéletes ember az, aki a legpontosabban tudja követni a narrátor (Terhes Sándor) instrukcióit. A szereplők az előadás elején nem csak azt mutatják be légi utaskísérők jelrendszeréhez hasonlító mozgássorokkal, melyek a tökéletes ember jellemzői, hanem azt is, melyek nem azok. A tökéletes ember nem veszekszik, nem idegeskedik, nem féltékenykedik, csak érzések és vágyak nélkül egzisztál, egy felülről vezérelt gép.

Ezzel párhuzamosan mi is arra törekszünk a nézőtéren, hogy minél pontosabban hajtsuk végre a narrátor utasításait, és betartsuk a játék kereteit, hogy az létrejöhessen. A hang sokszor átver minket vagy a velünk szemben ülőket, de mi nem lázadunk ellene, hanem igyekszünk tökéletes nézőként viselkedni, ami valószínűleg ugyanannyira visszataszító, amennyire a színpadon állók erőfeszítései, hogy betartsák a hatalom által előírt etikettet.

Persze azok az előadás legérdekesebb pontjai, amikor a tökéletesnek nevezett emberek kiesnek szerepükből, hogy önmagukon mutassák be vállalkozásuk lehetetlenségét. Az előadás elején Boross Martin kétszer is megmutatja nekünk, hogyan esik el a tökéletes ember – ez egyébként a Jorgen Leth-filmből vett idézet. Majd később Julia Jakubowska megbotlik és elesik teljesen másképpen, mire Boross Martin szigorúan néz rá, hogy még egyértelműbb legyen: ennek nem így kellett volna történnie.

A tökéletes emberpárról alkotott első képünk az előadás végére teljesen szertefoszlik. Két átlagos ember marad csak helyette, akik tökéletesen ki vannak szolgáltatva a narrátor utasításainak. Egy jelenetben például munkavacsorát látunk, ahol a férfi találkozik felettesével. A projektmegbeszélés teljes kudarcba fullad, mert a narrátor (aki szintén egy emberi hang, tehát ugyanolyan tökéletlen, mint a játszók vagy a nézők) rosszul értelmezi a nő testbeszédét, és ennek következtében rossz instrukciókat ad a férfinak. Egy másik jelenetben a tökéletlen színésznő összeomlását látjuk, aki kényszeredetten próbál megfelelni a hangnak és a közönségnek úgy, hogy szódával, majd romlott tejjel önti le a testét, miközben egyre kínosabban vonaglik előttünk.

Egy korábbi jelenetben kerül be egy tévé a térbe, amelyen a színpadképet látjuk, és amely rögzíti az alsógatyában táncolva porszívózó Boross Martint. Minden lakásba kéne egy ilyen kamera – mondja a narrátori hang -, hogy folyton szembesítsen minket azokkal a pillanatokkal, amikor tökéletlenek vagyunk. A protokoll, s annak tökéletes végrehajtására irányuló törekvésünk tehát csak akkor fontos, amikor egy másik ember tekintete irányul ránk, elfojtásainkat is csak akkor működtetjük, otthon, a négy fal között meg mindenki olyan, amilyen: tökéletlen és felszabadult, hogy úgy mondjam, önmaga.

A legutolsó jelenetben a két alkotó, Julija Jakubowska és Boross Martin beszélget az előadás és a másik hibáiról. Végül is az alkotói folyamat ugyancsak perfekcionizmus, és a legfőbb hiba itt is mindig csak az ember lehet, mondjuk, a színésznő, amikor a rendező számon kéri rajta, hogy nem mosolyog elég természetesen.