Sérülhet-e valaki közvetlen módon egy olyan távoli, egyedi esemény miatt, amely jóval születése előtt történt? Illetve máshonnan nézve: megakadályozható-e egy trauma átörökítése? A probléma egyrészt azért bonyolult, mert a psziché, a kommunikáció, a nevelés területére helyez át egy biológiai és genetikai jelenséget. Másrészt pedig azért, mert ha igazán közeli, bensőséges viszonyt alakítunk ki például gyermekünkkel, akkor ott olyan mértékű nyíltságra lehet szükség, amelyben nagy mértékben jelen van saját személyiségünk, annak minden árnyoldalával együtt. Hol húzódik tehát az önfeltáró őszinteség és a másikat megóvó bezárkózás között az ideális határvonal? – fogalmazza meg a kérdést Fliegauf Bence, és ezzel visszatér nagyon korai rövidfilmjeinek, például a Hypnosnak a pszichologizáló megközelítéséhez.
 Jelenetek a filmből |
A kérdésfeltevéshez a Liliom ösvényben egy időugrásos szerkezetben megjelenített, rendszeres flashbackekkel teletűzdelt történetet választott, amelyben egy házasságából nemrég kilépett fiatal anya hétéves kisfiával való viszonya jelenik meg. A különélés első hónapjainak ideiglenességében az anya sok időt tölt fiával, és megpróbál a lehető legintenzívebb módon jelen lenni számára. Kapcsolatukat fókuszált egymásra figyelés és komoly játékosság jellemzi: a fontos történéseknek könnyed, a meséknek pedig súlyos felhangja van. A probléma talán abból fakad, hogy az anya nem méri fel kellőképpen, hogy saját kételyeinek és tépelődéseinek az őszinteség, nyíltság jegyében történő megosztása még így, kódolt formában is erőteljes hatást gyakorol a kisfiúra. Beszélgetéseik, játszadozásaik, időtöltéseik közben a múlt sötét titkai tárulnak fel, és nagy kérdés, hogy ezek az emlékezetből és képzeletből szőtt árnyak vajon milyen nyomot hagynak a jelenben. A film legerősebb vetületét Stefanovics Angéla leheletfinoman árnyalt alakítása adja, aki nagy erővel és könnyedséggel tudja jelenvalóvá tenni a saját múltjának feltárása és feldolgozása, valamint a gyerekére való odafigyelés, a közelség elvesztésétől való félelem között őrlődő fiatal nő küszködését.
A film vizuális konstrukciója teljes egészében az intermedialitáson alapul: a közvetlen tapasztalattól eltérő szinten (emlékek, fantáziaképek, álmok) megjelenő eseményeket, jelenségeket más textúrájú és kamerakezelésű, a moziképtől eltérő, roncsolt képeken keresztül jeleníti meg. Ehhez egyfajta konzekvensen használt kódot is kialakít a rendező, ezért egy bizonyos idő után pontosan tudjuk, hogy a különböző vizualitással rendelkező képsorok éppen mely dimenzióhoz tartoznak.
A nem kronologikus cselekménynek és e roncsolt képiségnek köszönhetően a Liliom ösvény a kísérleti film hatásmechanizmusával kokettál, de a végül követhetőnek, koherensnek bizonyuló és egyértelmű pszichológiai motivációt kapó történet miatt sokkal jólneveltebb marad annál. Így aztán az experimentalitás inkább stíluselemként, manírként jelenik meg, mintsem az egész művet meghatározó attitűdként, szerkesztési alapelvként.
 A képek forrása: Berlinale |
Fliegauf új filmjének legnagyobb problémája ugyanis, hogy a komplex gondolatok és érzések ellenére rendkívül modoros. Ez kevésbé zavaró a képek vagy a dialógusok szintjén (bár ott is jelen van), viszont nagyon bántó a túlterhelt, agyoncsavart, ugyancsak a rendező által jegyzett hangsávban. Szinte a teljes filmidő alatt – gondolom a félelemkeltés hatásvadász eszközeként – Lynch-re emlékeztető mélyen búgó „csendet” hallhatunk, amely egy idő után a túlhalmozás miatt inkább nevetséges, mint riasztó. Ráadásul – gondolom a pszichedelikus hatás kedvéért – a szereplők szinte mondatonként változó hangtérben szólalnak meg: hol visszhangoznak, hol tompán elhalnak, hol élesek. Ehhez már csak az óvatosan disszonanciába hajló, a felirat szerint megint csak Fliegauf kézjegyét hordozó zenének a modorosságát kell hozzátenni, hogy el tudjuk képzelni a film hatását.
A Liliom ösvény azért szomorú eset, mert egy fontos probléma érzékeny megragadásával lenne dolgunk, ha a rendezőt nem ragadná el a nagyot mondás, a nagy mű létrehozásának a vágya. Olyan ez a film, mintha szerzője nem bízna sem a mondatokban, sem a színészei alakításában, sem a képekben, hanem mindezeket sokszorosára nagyítva, akár egymás ellenében is kijátszva akarná megjeleníteni. Ráadásul ezzel a maníros atmoszférával belesimul a kortárs művészfilmnek abba az oly gyakorta látott vonulatába, amelynek egyik legfőbb lelőhelye az utóbbi években pont a Berlinálé Forum szekciója, ahol a Liliom ösvény bemutatóját is tartották.
Kicsit messzebbről nézve Fliegauf eddigi meglehetősen eklektikus életművére az az érzésünk támad, hogy mintha nem lenne türelme, energiája, odafigyelése valamivel alaposan foglalkozni. Az egyszerűen nem lehetséges, hogy valaki egy személyben legyen képes magas színvonalon Dogma-filmet (Rengeteg), szikár slow cinemát (Dealer), bio-sci-fit (Womb), videóművészetet (Tejút), szociális drámát (Csak a szél) és most experimentális pszichothrillert alkotni. Ezek mindegyike egész embert kívánó, komplex világképet feltételez, amelynek megértéséhez, működési logikájának átlátásához és végül elsajátításához rengeteg kutatás és valószínűleg több próbálkozás szükséges. Ám ha Fliegauf egy kísérlet után mindegyiket otthagyja, mikor lesz belőle végre az a nagy rendező, amivé érzékenysége, filmes kifejezés iránti hihetetlen affinitása révén (ami a Liliom ösvényben is megcsillan néha) válnia kellene?