Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZAKÍTS, HA BÍRSZ!

A nagy dobás
2016. febr. 3.
Adam McKay minden jelzáloghiteles (legyen az akár svájci frank alapú) okulására elkészítette A nagy dobást, avagy miért rohadt a kapitalizmus. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.
Sokan fogadták anno szkeptikusan a hírt, hogy Adam McKay, aki idáig főként komédiarendezőként tevékenykedett, a 2008-as gazdasági válságról készül filmet forgatni. Legyünk őszinték: az előzmények alapján kevesen nézték/néztük volna ki belőle, hogy A nagy dobással a témában az egyik legjobb mozit hozza tető alá, amely egyszerre lett okos, ironikus, tragikomikus, informatív, izgalmas, felkavaró és szórakoztató. 

Ehhez persze kellett a jó alapanyag is (Michael Lewis azonos címre hallgató tényirodalma), McKay részéről pedig nagy adag merészség, újító szándék, no meg az, hogy „lebontsa a negyedik falat”, vagyis a szereplői végig kibeszéljenek a nézőhöz, elmagyarázva, kommentálva az eseményeket és a bankos szakzsargont. A nagy dobás lényegében egy sokszereplős, roppant lendületes, gyors vágásokkal teli heist movie- és áldokumentumfilm-szerűségbe ágyazott ismeretterjesztő mozi, amely „játékos formában” adja át a tudást (terjeszti az igét?), hogy örök életünkre jól az eszünkbe véssük: az egyik ember nyeresége mindig a másik veszteségeként jelentkezik – és ez természetesen nem annyira jelképesen, mint inkább súlyos milliárdokban értendő. 
A 2008-as krachon és az ehhez kapcsolódó „nagy shorton” (a mozi eredeti címe, a The Big Short a tőzsdeügyletre utal) narrátorként az agyonbarnított Ryan Gosling vezet minket végig, aki a Deutsche Bank bankárját játssza. A filmben egyébként még ő az átlagosnak mondható figura, lévén többi főszereplőnk antiszociális geek, élükön az egykori orvossal, Dr. Burryvel (Christian Bale), aki befektetési tanácsadóként dolgozik, és – hasonlóan a valós alakhoz – mezítláb lófrál a munkahelyén, ahol Panterát és Metallicát hallgat teljes hangerővel; nem mellesleg pedig az egyik szeme üvegből van. 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Rajtuk kívül még két fő vonalunk akad: Mark Baum (Steve Carell) és csapata – az előbbi egy alapkezelő idegbeteg agytrösztje, aki gyászának köszönhetően rendszeres dührohamokkal küzd; valamint a zöldfülű szekció (John Magaro és Finn Wittrock). Ők „csak” nagypályás befektetők szeretnének lenni, mert kinőtték már anyu garázsát; a „felnőtté válásban” egyébként az egykori Wall Street-i fenegyerek (Brad Pitt) támogatja őket, aki időközben annyira megutálta a pénzvilágot, hogy átment környezettudatos, a világvégére gyúró remetébe.
McKay minden szálat párhuzamosan indít el, ezek közül a Gosling- és Carell-féle idővel összeér; de Brad Pitt istápoltjai és Christian Bale még csak nem is találkoznak a többiekkel a film alatt. És mégis, a nagy buli, a „big short” összeköti a szereplőinket, jobban mondva az, hogy már évekkel a válság kirobbanása előtt felfogják, hogy a sorra bedőlő amerikai ingatlanhitelek megrengetik majd a világgazdaságot. Ha pedig ez így lesz, miért ne kereshetnének rajta egy vagyont? 
Ebben a tökéletes és feloldhatatlan ambivalenciában áll McKay mozijának nagyszerűsége: szereplőink miközben adatokat ellenőriznek, a helyszínekre utaznak, bankárokkal, a neves hitelminősítők embereivel értekeznek, hogy ellenőrizzék, tényleg igazuk van-e, és mikor lépjenek a tőzsdén, rendszerkritikát fogalmaznak meg azáltal, hogy megtapasztalják, mekkora nagyképű, haszonleső, felelőtlen idióták dolgoznak a bankszektorban, akik még azt is képtelenek felfogni, ami a szemük előtt van számoszlopok és statisztikák formájában. Nem beszélve arról, hogy az elvileg ellenérdekelt felek (bank, biztosító, hitelminősítők) egymás kegyeit keresve hogyan támogatják és erősítgetik önnön tévképzeteiket. Főszereplőink azonban nem Grál lovagok vagy lánglelkű forradalmárok. Nem azért néznek utána a dolgoknak, mennek el Floridába bedőlt, üresen álló ingatlanokat mustrálni, vagy Harvardon végzett magabiztos bankárokat tesztelni, hogy megmentsék a világot. Nem, ők lényegében ugyanazt teszik, amit a bankok is a fedezetlen jelzáloghitelekkel a nagyobb profit reményében: hasznot húznak az emberi hülyeségből, kapzsiságból és farkasvakságból. Egyszóval: shortolnak. És baromi, baromi nagyot szakítanak.
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Most persze – ha követnénk a mcKay-i utat – a tőzsdében járatlan olvasó okulására el kéne magyaráznunk, mit takar a nevezett tőzsdeügylet, de éppen sem Margot Robbie a habfürdőben, sem Selena Gomez a kaszinóban, sem a sztárszakács, Anthony Bourdain a konyhában nem áll rendelkezésünkre, így eltekintenénk tőle. (Mindannyian elidegenítő effektként jelennek meg a filmben, miközben szemléletes példákkal illusztrálva érthetően elmagyarázzák a nézőnek az elvileg homályos és követhetetlen banki ügyleteket). A lényeg, hogy szereplőink piszkosul meggazdagodnak azon, hogy a világgazdaság eközben romba dől, és 8 millió ember – csupán az USA-ban – elveszíti az állását, 6 millió pedig az otthonát. Karaktereink magyarán úgy szimpatikusak, hogy eközben ellenszenvesek; úgy hősök, hogy igazán antihősök – és ezek az ellentmondások láthatóan néhányukat meg is viselik végül (feltételezhetően az első beváltott csekkig). Ám nem annyira a „nagy buli” az emlékezetes  A nagy dobásban. Sokkal inkább emblematikus az az epizód, amely közben nem véletlenül szól előbb konzervröhögés, majd a Sweet Child o’ Mine a Guns N’ Rosestól, így jelezvén, hogy Steve Carell karaktere végre felnőtt, és minden illúzióját elveszítve megértette: összességében véve, kormányzati jóváhagyással, mindig az átlagember állja a cechet. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek