A művészek nyilván valamilyen turnén voltak éppen, és ha tudtak volna Várdaiék Beethoven-összeséről, bizonyára akkor sem vették volna figyelembe programjuk összeállításakor – a lényeget Sol Gabetta figyelemreméltó őszinteséggel szögezte le a műsorfüzetben idézett kijelentésével: „Nincs azzal semmi baj, ha valakinek sok koncertje van, és sokat keres vele” –, de a mostani műsor első felét alkotó két Beethoven-szonáta így is óhatatlanul az egészen nagyok előadásának árnyékában maradt.

Sol Gabetta

Az persze már az op. 5-ös F-dúr szonáta sejtelmes bevezető ütemeinek feszült unisonójából kiderült, hogy ezen az estén technikai és intonációs problémák nemigen lesznek: ez rezdülésre ugyanaz a frázis volt mindkét játékos részéről. A probléma – vagy legalábbis az én problémám – az volt, hogy ennél több feszültséget magam az egész szonátából nem voltam képes kihallani. Számomra a különös mű mindkét gyors tétele briliáns volt és kedvesen játékos, simán lekerekített mindenhol – a távoli mennydörgésként fel-feltámadó beethoveni indulatok viszont, például a nagy hangközugrásokban, egyszerűen nem lettek meghallva, mintegy szőnyeg alá lettek söpörve. Mindeközben pedig egyre letagadhatatlanabbá vált csalódásom Gabettának a világsajtóból vett idézetekben oly sokat magasztalt hangjában is; akárhogy hegyeztem a fülemet (a 13. sorban ültem tudniillik), ezt a csellóhangot másnak, mint erőtlennek és kissé mattnak hallani nem tudtam. Ezt a hangot azután jól tartotta karban a sztár, homogén volt az minden regiszterben és a korlátozott dinamikai tartomány minden zugában, de sugárzóvá, zengővé, széppé bizony nem vált az semmikor. A helyzet ráadásul még ennél is rosszabb volt valamivel, amennyiben a fürge futamokban és figurációkban, amelyeket Sol Gabetta amúgy fölényes tudással abszolvált, a hang az addigihoz képest is anyagtalanná vált, úgyszólván csak a mozgás maradt meg belőle, már-már azt a benyomást keltve, hogy a virtuóz részek nincsenek teljességgel kijátszva – amit meg, ez azért nyilvánvaló volt, nem lehetett elképzelni.

Mindeközben a kezdő ütemekben „beígért” magas fokú összhang a két előadó között folyamatosan megvalósult. A sima modorú Beethoven koncepcióját tökéletesen osztották, mégpedig nem akármilyen odafigyeléssel és precizitással. Ami Alekszej Vologyin személyes kvalitásaival kapcsolatosan ebből az összhangból is jól kivehető volt, az a teljes technikai biztonság, és valamiféle mérsékelt, sőt gyors tempóban is érzékelhető, sajátosan szép billentés, amely azután az Allegro elrévedő, lírai pillanataiban kifejezetten érzékivé, sőt főszereplővé vált – bár örömmel elismerem, hogy itt, és a koncertprogram későbbi hasonló pillanataiban is, a csellistával teljes egybeforrottságban.

Alekszej Vologyin

A kései, op. 102-es C-dúr gordonkaszonáta zaklatottságát persze nem lehet nem tudomásul venni, de lehet sima és fegyelmezett játékkal „semlegesíteni”. Ez a semlegesített Beethoven volt a fő veszteség a nemrég hallott valódi Beethovennel szemben. Különös élmény volt az Adagióban a cselló ezúttal szordináltnak ható hangszíne, és az a hiányérzet, amelyet az inferális-komor mély gordonkahangok infernális-komor megszólaltatásának elmulasztása okozott. Ebben a tételben újra felfigyelhettünk viszont Vologyin álmodozó-szépséges játékára, amelyre végül, hangi problémák ide, hangi problémák oda, Gabetta is szívhezszóló cantabilével reagált. Ugyanakkor a záró gyors rész ijesztgetős-groteszk felelgetéseiben az eltolt metrumot létrehozó válasz egy parányival mindig elsietettnek hatott – talán játékosabbak, vagy éppen ijesztőbbek akartak lenni a kelleténél ebben az infernális „játékban”?