Arthur Miller drámája, A salemi boszorkányok Amerika különösen sötét időszakában a különös sötétségről szólt, a McCarthy-korszak feljelentés- és tisztogatás-cunamijáról. Mohácsi János Istenítélet címen rendezte meg a Vígszínházban, harmadik nekifutásra: először húsz évvel ezelőtt Kaposváron, másodszor 2008-ban Pécsett vitte színre. (Az első előadás a legjobb rendezés díját kapta a színikritikusoktól, a második a legjobb előadás lett.) Néhány színikritikuson és megátalkodott nézőn kívül nemigen akad, aki mindegyiket látta (ez egyben válasz arra a kérdésre is, hogy ugyan, mire való többször is megrendezni ugyanazt a darabot, bár nem a teljes válasz, csak egy része, hiszen ok lehet az is, ha a rendezőnek más megközelítés jut eszébe, vagy újabb gondolatai támadnak a darabról), és noha a szöveg nem sokat változott (hiszen már az első bemutatóra alaposan átgyúrta a Mohácsi-testvérpár), a hangsúlyok annál inkább. A hangsúlyok változásán pedig poolban dolgozott Mohácsi és a magyar valóság; ők igen jól szoktak együttműködni, és most ismét kivételes előadás született ebből.

És mivel ez utóbbi, vagyis a magyar valóság evidensen a közönség közege is, finom párbeszédbe léphetünk Miller darabjával és Mohácsi rendezésével. Látjuk a falu népét mint tömeget, ott állnak a Khell Zsolt tervezte lelátószerű építményen (és nem, nem a mostani stadionjárvány ihlette a díszletet, hiszen ugyanez volt az előző előadásokban is, hanem talán épp a láthatóság, a tömeg viselkedésének láthatósága), és látjuk a sok „egyes embert”, akik a tömeget alkotják. Magunkat nem találjuk, de ismerőst sokat látunk.

Herczeg Adrienn és Stohl András

Kezdve a kamaszlányokkal, akik egy éjszakai bulival, kis halottidézéssel, tánccal, pucérkodással felhívják magukra a falusi hatalmasságok figyelmét, és hogy megússzák a balhét, boszorkányt kiáltanak… Folytatva a hatalom helyi képviselőivel, a korrupt Parris tiszteletessel, aki Hegedűs D. Géza alakításában szinte minden jelenetben más fölismerhető mai politikust hoz, piti kis csalásokkal, gátlástalan handabandázással, a felsőbb hatalom előtti hajbókolással, a hívek iránti lenézéssel; meg az orvossal, aki Lukács Sándor játékában hevesen teszi a semmit, és még hevesebben bólogat a fölhabzó tömeghisztériában, nem is tudja, mire. Vagy ott a helyi nagyúr, a fölkapaszkodott, a földek egészét fölvásárló újgazdag (őt Gados Béla játssza), és a felesége, Igó Éva monomániásan együgyű asszonya, akit a bosszú és a káröröm keveréke hajt. Aztán megérkezik a szomszédos város tekintélyesnek mondott ördögűzője, Hale tiszteletes és nincs megállás. A félelem és a tömeghisztéria változó arányú elegye keríti hatalmába a népet; ki ezért, ki azért veszíti el a józan eszét, morális tartását, becsületét. Nem kétharmada, hanem kilenctizede van a sötétségnek.

Vannak persze – ott ülnek a Víg nézőterén is – az egyszerű józanok, akik nem csatlakoznak a felkorbácsolt indulathoz, mert átlátják a csalást, és mert nem bírják elviselni az igazságtalanságot. Corey (Borbiczki Ferenc) és Francis Nurse (Dengyel Iván) a földhözragadt tisztességbe hal bele. Kútvölgyi Erzsébet tévedhetetlen gesztusokkal megformált Rebecca Nurse-e eggyel tovább lép: nemcsak átlátja, de nem is titkolja, hogy átlátja, mi folyik Salemben. Szembeszáll, ezért kell meghalnia, felvetett fejjel. Akinek a túlélés mindennél fontosabb, noha egy másik közegben lenne ő tisztességes, még bátor is, azt is legyűri a tömeg: ez Péter Kata Mary Warrenje.

Hevér Gábor, Hegedűs D. Géza és Fesztbaum Béla

Nem forszírozott aktualizálásról van szó, sőt; Mohácsi kifejezetten tapad a Miller-drámához, annak lépcsőfokain járva mutatja meg a tömeghisztéria működését és elhatalmasodását. A csúcson – a harmadik felvonásban – a rettegő, érdektelen és szolgalelkű bíróság élén Danforth kormányzó ítéli sorban máglyahalálra mindazokat, akikre a hiszterizált és ugyancsak rettegő lányok rámutatnak; a Fesztbaum Béla játszotta alakot a maga korlátolt rendíthetetlenségében naponta látjuk sajtótájékoztatót tartani, tutit megmondani, szolgálni, uralkodni.

Ebbe a demonstráció jellegű folyamatba fonódik bele a Proctor-házaspár drámája. John Proctor, az egyszerű földműves nem hőstípus, hanem gyarló ember. Mohácsi rendezésében hangsúlyos a tragikus vétség – megcsalta a feleségét, aki ezért kidobta a szolgáló-szeretőt –, de még hangsúlyosabb a következmény: a két ember, a férj és feleség viszonyának eljegesedése, az összetartozás rideg megcsontosodása. Elizabeth (Herczeg Adrienn Pécsett is eljátszotta ezt a szerepet, emlékeim szerint ugyanilyen tömbszerű méltósággal) ugyancsak elköveti a maga tragikus vétségét: az igazmondó asszony csak egyszer hazudik, amikor férje méltóságát véli megmenteni.

Abigail, a szerető elindítója és vezére a pusztításnak: Proctor iránti szerelme fűti. Szilágyi Csenge alakításában szépen látható az a pont, ahol a tömeghisztéria fenyegetése már erősebb, mint a szerelmi szenvedély. A lányok, társai és engedelmes követői a hazugságban, nem okai, csak ürügyei az agymosásra készségesen kész népnek. Föl sem fogják, mit tesznek – de nincs okunk ezért fölmenteni őket.

Dengyel Iván és Kútvölgyi Erzsébet. Forrás: Vígszínház. Fotó: Szalontai Ábel

A falu népe indulatát, a vérszomj és kegyetlenség elhatalmasodását impulzív, a kórusnak ritmust-dallamot szabó zene kíséri és emeli ki (Kovács Márton szerezte). A félelem és kiszolgáltatottság gerjesztette gyűlöletben egyívásúakká válnak valamennyien, ezt hangsúlyozzák Remete Kriszta csupa „fél” jelmezei: félig ilyen, félig olyan kabátok, gúnyák, rusztikusak, durvák, otthonosak.

A kiteljesedés egyben a megsemmisülés is. Az egyéni tragédiák, halálok összeadódnak, és mire az indulat fölkorbácsolásában serénykedő Hale tiszteletes Hevér Gábor érzékeny, a fölismerés-ráébredés-megvilágosodás-kijózanodás fokozatait finoman érzékeltető játékában eljut a meghasonláson át a kétségbeesésig, már nincs kit megmenteni. Ahol tömeg volt egykor, már semmi nincs.