A legújabb Star Wars-film, Az ébredő Erő több, mint mozi. Közösségi esemény, utazás egy messzi-messzi galaxison túl a féltve őrzött tudattalanba. A múltunkba. Az emlékeinkbe. A gyermek- és tinédzserkorunkba. 

Remekbe szabott, tip-top kis rajongói élményfürdő, amibe klassz belecsobbanni, aztán elmerülni benne, és amit egyszerűen nem lehet e sorok írójának hideg fejjel megítélni, mert milyen már, hogy az ember lánya meglátja a megdöntött betűket a vásznon John Williams zenéje közben és rögtön bőgni kezd?! Meglátja belépni a Millennium Falconba a hetvenes éveit taposó, hadak útját megjárt Harrison Fordot Han Solóként és tök ciki, de már megint bőg? 

Éppen erre az érzelmi tolulásra és hatásra bazíroz egyébként a franchise profin manipulátor alkotógárdája is – Az ébredő Erő pont olyan a hetvenes-nyolcvanas évek trilógiáján szocializálódott nézőnek, mint egy rég nem látott barát, aki hosszú évek csendje után ismét felbukkant. Vártuk már jó ideje a vele való találkozást, és izgultunk, hogyan sikerül majd. Tudja jól, hogy elfogultak vagyunk vele szemben, de van annyira jól nevelt, hogy nem él vissza a bizalmunkkal. Igaz, hogy helyenként lefut pár biztonsági kűrt, nehogy bármi is rosszul süljön el (nagy a tét, és több mint két óra hosszú idő ahhoz, hogy fenntartsa végig az érdeklődésünket), de épp emiatt végül nem is csalódunk benne. Kitett magáért. Utalt a közös múltunkra, nosztalgiázott egy sort, felidézve a régi kedves ismerősöket és történeteket; megmutatta, merrefelé halad, milyen tervei vannak a jövőre nézve; eldicsekedett a menő kütyüivel, amiket azóta újított be, hogy nem láttuk (az új droidja, BB–8 eszméletlen!); egyszerre volt bizsergetően ismerős, és keltette olyasvalaki benyomását, aki tartogat még újdonságokat és meglepetéseket is a számunkra. 

Hogy a többi régi barátjának is élmény legyen a vele való újabb találkozás, csak szőrmentén érintenénk, mi újság a háza táján. Először is: az erő még mindig vele van, pontosabban, épp valami zavar támadt benne, ami amúgy, ha nem következne be rendszeresen, valószínűleg a film folytatásai sem születhetnének meg. A zavart az új szereplők, a belevaló Rey (Daisy Ridley) és a hozzá igencsak passzoló Finn (John Boyega) a régi motorosokkal – a már említett Leia Organa (Carrie Fisher) és Han Solo-párossal – hivatott elhárítani; de jelen van még „öregdiákként” a vuki, Chewbacca (Peter Mayhew) és a két régi robot, C–3PO és R2–D2 is. A további vérfrissítést – a már említetteken kívül – a főbb szerepekben a Birodalom oldalán Kylo Ren (Adam Driver), a Köztársaságén pedig egy vadászpilóta, Poe Dameron (Oscar Isaac) képviseli. És, hogy hová tűnt Luke Skywalker (Mark Hamill)? Nos, szerepét fedje sűrű homály, legyen elég annyi, hogy kap egy nagyjelenetet a moziban, ami megágyaz a történet folytatásának.

Miután a cselekményről csak vázlatszinten illő megemlékezni a spoilerveszély miatt, csak annyit mondhatunk, hogy számos eseménysor visszaköszön Az ébredő Erőben az előző részekből. Ez az alkotói döntés nagy valószínűséggel kellő vitát generál majd, felvetve a kérdést: annyira ötlettelenek volnának a forgatókönyvírók, hogy a jól ismert fordulatokhoz, jelenetekhez, motívumokhoz nyúltak vissza, vagy valami más funkciója lehet a visszatérő elemeknek? Nos, részemről ezek a cselekményszálak mind allúziók, párbeszédet jelentettek a franchise többi részével, vagyis olyan elegáns gesztusként értelmeződtek, amely a folytonosságot és a részek közötti átjárhatóságot szolgálta, és mint ilyen, összekapcsolta az új trilógia és a régi nézőit, generációit egymással. 

A legújabb fejezet egyébként messze a legviccesebb lett az összes közül: majd minden szereplőnek akad egy-egy jó poénja, és a tradícióhoz hűen Leia (időközben tábornoki rangra emelkedett) és Solo (már nem kapitány, hanem őrnagy) továbbra is folyamatosan csipkelődik egymással. Itt jegyzendő meg, hogy a duó szerelmespárként való szerepeltetése szintén gesztusértékű a stáb részéről (tényleg, hány nagy mainstream stúdiófilmben tapasztaltunk eddig szexuális vibrációt korban összeillő, az idősebb generációhoz tartozó színész és színésznő között?). Kevésbé hat az újdonság erejével, de a franchise egészét tekintve mindenképpen újításnak mondható, hogy a film abszolút főszereplője egy cselekvő nő, nevesen, Rey, aki egyrészt gyönyörűen illeszkedik a Star Wars-univerzumba, másrészt akcióhősként, új energiákkal töltve fel a történetet, túl is mutat rajta; személye ráadásul mindenféle megfejtésre váró titkot, egy eredettörténet lehetőségét is magában foglalja. Az új főszereplők egyébként már nem annyira archetipikusak, mint a régi trilógia hősei – és annyi talán elárulható róluk, hogy a legújabb comics-hősökhöz hasonlatosan összetettebb jellemek: nem csupán a jó és a sötét oldallal, de önmagukkal is folyamatos harcban állnak. 

Egyszóval J. J. Abrams leszállította azt a Star Wars-mozit, amit egy egész generáció várt, és amely megmutatta a legújabbnak, mit is szerettünk anno annyira ebben a csillagközi űrmesében. 

Chewie, hazaértünk!