Aki olvasta a regényt, az persze tudja, hogy nagyjából mit érdemes várni, és még véletlenül sem téveszti meg, hogy a Hajnali láz nemsokára a világ számos pontján megjelenik, milliók fogják olvasgatni Miklós és Lili szerelmét. Elsősorban azért, mert a könyv nem rossz, a szerelmi történet meg valahogy mindig eladható, még csak megtörténtnek sem kell lennie, nemhogy jónak. 

Ami Gárdos Péter regényében benne van, az viszont megtörtént, méghozzá a második világháborút követően, amikor mindenki azt hitte, hogy majd minden jobb lesz. Nem lett jobb, az író édesapja tbc-s lett, ám a szerelem éppen ekkor érkezett, és ez utóbbi legyőzött tbc-t, határokat, egyéb bajokat. Olyannyira, hogy az olvasó alig akarta elhinni, hogy ez is igaz, az is igaz, közben meg tudta, hogy minden igaz. Igaz történetet írt meg Gárdos Péter, a szülei történetét, csak mesének volt álcázva, ahol a tüdőbeteg fiú és a szintén beteg lány egymást csókolja a szanatóriumban. Nincsenek rá jobb szavak: szép.

Valahol érzi az ember, hogy a feladat szinte lehetetlen, a valódi levelek zengő, betegségtől és szerelemtől átitatott sorait kellene vászonra vinni, könyvből filmet csinálni, ami általában nem szokott működni, legalábbis mindig azzal a keserű szájízzel távozik a néző, hogy a kötet azért jobb volt. Amit most kapunk, az szinte pontosan ugyanaz, mint a 2010-es könyv: a mindent legyőző szerelem meséje ez is.

Ami filmen részben fekete-fehér, arról nem derül ki, hogy, miért is az. Rendben, A némafilmes legyen fekete-fehér, az Aferim! is, de most egyszerűen a cselekmény nem ad okot erre. Talán ez volna hivatott igazolni a történet meseszerű jellegét, és mutatni, hogy ebben a borzalmas világban is vannak csodák. Csak a képi világ már önmagában is magáért beszél, felesleges ezt hangsúlyozni, amikor folyton látjuk, hogyan rejti el a fájdalmat a sok a játszadozás mögé a rendező. Röplabdáznak a betegek, látszólag minden rendben, mire egyikőjük összeesik, vért köp, majd hirtelen megáll a játék, aztán megy tovább az élet. Mert itt voltaképpen az az élet, hogy várják a halált, az orvos azt mondja Miklósnak: maga meg fog halni. És nyilván tudja ezt ő is, csak jó volna azt hinni, mégsem, hogy a mindennapok nem a tbc körül fognak forogni egyszer.

Ez a kettősség viszi előre a filmet, és elsősorban az, hogy a Hajnali láznak van humora, még ha néha kicsit nehéz, fárasztó is. Mégiscsak aranyos, amikor Miklós azt mondja, adjanak neki olyan receptet, ami segít elfogadni, hogy nemsokára meghal. Aztán a következő jelenetben már ott lóg egy halott a fürdőben. Így lépked a film, és kezdetben ügyesen működik, ahogy a derűs pillanatokat követik a kevésbé derűsek. Működik, nagyjából egy órán át, de az ember már érzi, hogy le fog ülni, hogy már nem elég a szerelem és az édes-bús pillanatok.

Vagyis dehogynem, elég, így is lehet szeretni a Hajnali lázat, mert hát melyik szerelmi történetet nem lehet? Csak éppen hiányzik a bátorság, hogy merjen kicsit komolyabban beszélni. Ott vannak az olyan pillanatok, amelyekből mély dolgok születhetnének, valódi erkölcsi dilemmák: az orvos és Miklós kapcsolata olyan, hogy bőven megérne egy teljes mozit. Most mindössze néhány jelenet jut nekik, és Máté Gábor, Schruff Milán is igyekszik, de közben az a film egyik alapélménye, hogy egyik színész sem tud kibontakozni, sok tekintetben elég fojtogató a cselekményvezetés, ami nem hajlandó váltani, egyik jelenet a nevetésé, a következő a sírásé. A gond ezzel csak az, hogy itt vannak a színészek, és mindenkinek helyes kis pillanatok jutnak, de még véletlenül sem kapunk valódi karaktereket. Scherer Péter és Kovács Lehel pillanatai nagyon helyesek, ők láthatólag jól értik ezt a gárdosi nyelvet, próbálnak nevetni, amikor sírni kellene, és elég jól csinálják.

Egy idő után azt veszi észre az ember, hogy a történelem csak díszlet, pedig olyan mondatok hangzanak el, amikre máshol egy filmet építenek. Mégis, szinte elsuhan a fülünk mellett, amikor Miklós azt mondja, ő több ezer társa halálát látta a lágerekben. Pedig nem kellene, hogy elsuhanjon, de ekkorra már elfogadtuk, hogy ez egy szerelmi történet, és ott nem beszélnek ilyenekről. És a rendező is elfogadta, mert ezek a mondatok lógnak a levegőben, igazán akkor működik a film, amikor a szerelmesek egymás fülébe suttognak, átölelik egymást, és az ember kénytelen belátni, hogy talán vannak csodák. Ami így, karácsony előtt nem egy rossz tanulság.

Közben meg mi vagyunk a Hajnali láz legfőbb problémája. Mi, akik elhittük, hogy többről lesz itt szó. Akik nem akartunk megelégedni a bámulatos szerelem történetével. Lehetne mondani, hogy magunkra vessünk, de az a kis elégedetlenség ott van az emberben, amikor megy hazafelé. Az a kis könnyes elégedetlenség.