Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A JUHOM NÉLKÜL SOHA

Kosok
2015. dec. 8.
„Nincs szebb, mint a boldogtalan férfiak boldog pillanatai” – írta Kenneth Tynan kritikus a naplójába, aztán hozzátette: „Ez a művészet definíciójának se rossz”. Ilyen férfias és művészies boldogtalansággal, meg némi humorral van kibélelve Grímur Hákonarson szívlágyító filmje. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

Az állattenyésztők büszke magánya – ha máshonnan nem, hát Hollywoodból biztosan ismerős lehet. Hiszen legkésőbb a klasszikus westernben elénk lépett a minzantróp marhatulaj John Wayne-re szabott alakja (lásd például: Vörös folyó), ez a makacs, elhivatott, kellemetlen férfi, aki nem nagyon érdeklődik az emberek iránt, de a nyájért akár ölni is képes. 
Az izlandi Grímur Hákonarson most újra felfedezte és újragondolta ezt a nemes hagyományokkal rendelkező figurát: télapószakállal, csíkos pulóverben és marhák helyett juhokkal prezentálja, méghozzá egy képeslapszerű tanyán és a ridegen fenséges izlandi táj háttere előtt. Sőt: mindjárt két változatban is. A Kosok ugyanis egy közös telken állattenyésztő testvérpárról (Kiddiről és Gummiról) mesél, akik negyven éve legfeljebb a kutya szájába adott levelekkel, rosszabb napokon pedig csak puskalövésekkel hajlandóak kommunikálni – de úgy igazán csak a jószágaik érdeklik őket.
Jelenet a filmből
Jelenet a filmből
Mit esznek ezeken a juhokon? Nem teljesen világos, de van valami megindító abban a gyöngédségben, amellyel ezek a kérges és szófukar figurák (Sigurður Sigurjónsson és Theodór Júlíusson) a birkáikat becézgetik. És abban a lehervadó mosolyban is benne van egy élet, amely Gummi arcán mutatkozik a juhok versenyén, mikor kiderül: az éppen bezsebelt második díj ellenére Kiddi a legjobb tenyésztő a családban. Gummi szuszog és szégyenkezik, aztán titokban belóg a bátyja díjnyertes kosához, és addig vizsgálgatja, míg ki nem deríti róla: valójában súlyos kórral fertőzött. Így a járványügyi hatóságok nekiállnak lemészárolni a környék összes állatát – mintha Gummi irigysége apokaliptikus pusztításként árasztaná el a vidéket. 
Ez az apokalipszis a legnagyobb károkat Kiddi lelkében okozza, aki vadul önpusztítani kezd kiürült óljaiban, miközben simlis szomszédja az ablakból figyeli. A magány és a makacsság testvériségéről szól ez a film, amelyből végül a szükség és a juhok iránti olthatatlan szeretet miatt valahogy az egymásra utaltak intim testvérisége lesz – és a családtagok ridegtartását fel kell adni a megbocsátás és a megváltás jól felfogott érdekében. Úgy hívják az ilyesmit bizonyos beavatottak és műértők között, hogy „emberi történet” – amelyről ezúttal egészen sokáig nehéz eldönteni, hogy csupán egy északiasan visszafogott komédiázás jegyében lett elővezetve, vagy éppenséggel a szívszakító tragédiát és a művészetet szolgálja. De hogy inkább talán az utóbbiról van szó, abban az erőteljesen drámai és radikálisan nyitott befejezés meggyőző érvnek látszik. 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Ez a visszafogottan művészi és éppenhogy csak vicces hangfekvés – ebben van a Kosok talán legfőbb sajátsága. Hákonarson jól ismert szokás szerint szögletes és letisztult képeket rendel az egyszerű és szikár életekhez: a konok kostenyésztők gyakran jellegzetesen frontális beállításban vannak elénk ültetve, a totálok pedig gyakran viccesen vagy esztétikusan szabályos sorba rendezik a kosokat, színészeket vagy tereptárgyakat. A fapofával tálalt események miatt néha Kaurismaki és Bent Hamer szelleme rémlik fel (példa: Gummi a traktor markolókanáljában viszi a bátyját a sürgősségire), sőt a szimmetrikus képek néha egyenesen egy izlandi Wes Andersont idéznek – de mindez persze túlzás, mert Hákonarson ritkán élesíti ki a humorát igazán, és az északias groteszkig sem merészkedik el. 
Ezen a gondosan művelt és szépen fényképezett vidéken egyenlő távolságra vagyunk a szívszorító drámaiság és a kiváló minőségű, turisztikai jópofáskodás között – és ez a magabiztosan végigjárt középút mélyen humanista hozzáállásként, kivételes érzékenységként, vagy éppen számottevő művészi bravúrként is érzékelhető lehet (lásd például a film idei cannes-i díját). De ezzel együtt Kiddi és Gummi bús harmonikaszóval alázenélt, gyapjúmeleg boldogtalansága valahogy túlságosan is ártalmatlannak és nettnek mutatkozik – és ha nem figyel az ember, akkor legföljebb csak arra fog emlékezni belőle, ahogy valamelyik mogorva télapó a dekoratív háttér előtt a juhait ölelgeti. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek