ROBUSZTUS GYENGÉDSÉG

Bemutatkozás a magyar közönség előtt: Matan Porat Brahms B-dúr zongoraversenyével tette le névjegyét a Zeneakadémián. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Keller András innovatív gondolkodásmódja nemcsak a Concerto Budapest hangversenyműsorainak megtervezésében nyilvánul meg, de abban is, ahogyan a karmester zenekarának vendégművészeit kiválasztja. Gilles Apaptól James Galwayig, Evelyn Glennie-től Khatia Buniatishviliig a zenekar koncertjein számos olyan külföldi szólista lépett már fel, akit mifelénk korábban kevesen ismertek, és/vagy akit Keller meghívása nélkül talán nem hallhattunk volna.

Matan Porat

Legutóbb a budapesti közönség egy izraeli születésű zongoraművésszel ismerkedhetett meg a Concerto Budapest Brahms–Richard Strauss-estjén. Matan Porat (1982), aki jelenleg Berlinben él, de a New York-i Juilliard School növendéke volt, olyan tanároknál tanult, mint Murray Perahia vagy Maria João Pires, de Budapesten is járt néhányszor – igaz, nem koncertezni, hanem azért, hogy órákat vegyen Rados Ferenctől. Keller zenekarával turnézott már Franciaországban, Magyarországon azonban ez alkalommal lépett fel először a Concerto Budapest szólistájaként.

Brahms rangrejtett „ötödik szimfóniája”, a B-dúr zongoraverseny (op. 83), amely valójában a 2. és a 3. szimfónia között keletkezett 1881-ben, a versenymű-irodalom egyik leghálátlanabb darabja: nagyon sokat követel, erősen igénybe veszi a szólistát, de a hagyományos versenyművektől elvárt virtuóz csillogással adósunk marad, helyette a zongora és a zenekar rendkívül magasrendű és olykor filozofikus párbeszédét halljuk, szinte kamarazenei keretek között. Matan Porat a darab minden szépségét és költőiségét felszínre segítette. Érces hangja a magasban kristályosan cseng, a mélyben férfiasan zeng, az előadásmód egyik fő elemeként a megzabolázott szenvedélyt üdvözölhettük, a másikat pedig a folyamatok virtuális terét kitágító, bölcs időgazdálkodásban ismerhettük fel. Nem puszta játékos paradoxon, ha a kritikus azt írja, a zongoraművész robusztus gyengédséggel játszott, inkább a zenei magatartás esszenciája. A széles gesztusú nyitótétel után Matan Porat gondolatgazdag játékossággal muzsikált a scherzóban, az Andante pedig igazi nagy zenélést hozott végtelen kifinomultsággal (és a szólamvezető Szabó Judit ihletett csellószólójával). Sziporkázás, játékosság, könnyedség és fény jellemezte a finálé megszólaltatását. Matan Porat, aki biztos tudású, teherbíró zongoristaként és jelentős muzsikusegyéniségként mutatkozott be Budapesten, a ráadásként megszólaltatott Schumann-tételben a billentés tisztaságával és az áttetsző faktúra élményével nyűgözte le hallgatóit.

Héja Domonkos

Versenyműnek álcázott szimfónia után szimfonikus költeménnyé átformált lételméleti traktátus. Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustra című alkotását (op. 30 – 1896) Héja Domonkos – helyesen – nem a bölcselet, hanem a drámaiság és érzékiség felől közelítette meg. Strauss maga hangsúlyozta művéről szólva, hogy a művel nem filozofikus zenét szándékozott írni, sokkal inkább az emberiség fejlődésének eszméjét kívánta bemutatni. Héja, akinek rutinos és alkalmazkodó vezényletével a Concerto Budapest már a Brahms-versenyművet is inspiráló partnerként kísérte, a mű nagyszabású bevezetőjével azt az érzést jelenítette meg, amelyet Rilke néhány évvel később így fogalmaz meg a Hetedik duinói elégia egy szinte jelmondattá híresedett részletében: Hiersein ist herrlich – fenséges az ittlét.

A zenélés emelkedettsége, drámaisága, a gesztusok ereje és a pátosz végigkísérte a produkciót – de arányérzék által kontrollálva, s végeredményként színes, gazdag, költői világábrázolást hozva létre. Gazdag hangzással szólaltak meg a Concerto Budapest vonósai (ismét kiemelhetem Szabó Judit csellózását, de a koncertmester, Környei Zsófia teljesítményét is), kellő erővel vonult fel a rézfúvós nehéztüzérség, és sok szép fafúvós szólót és kamarazenei megmozdulást hallottunk. Jól felépített, igen hatásos dramaturgiájú előadásban szólalt meg Strauss legismertebb, legnépszerűbb szimfonikus költeménye.